Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
Államokat „Spartan” rendszerű rakétákkal védik, kb. 50-60 milliós veszteséggel számolhatnak; ha viszont további 27 várost kívánnak védeni, és az előbbi intézkedéseket a polgári védelem fokozásával és a tengeralattjáró-elhárítás növelésével is kiegészítik, a veszteségeket 20-30 millióra szoríthatják vissza.5 Ugyanakkor azonban rámutattak arra is, hogy amennyiben a lehetséges ellenfél támadókapacitásának növelésével válaszol, és emeli a kifejlesztés alatt álló több robbanófejes rakétáinak a számát, valamint intézkedéseket tesz a behatolóképesség javítására, az amerikai emberveszteség meghaladhatja a 100 milliót.6 Ez a felismerés járult később hozzá jelentős mértékben ahhoz, hogy a SALT-I megállapodásban a Szovjetunió és az Egyesült Államok lemondott a rakétaelhárító rakétarendszerek fejlesztéséről, és azok számát - az 1974. évi kiegészítő megállapodást is figyelembe véve - egy-egy körzetre csökkentette. Az elemzésekből tehát kiderült, hogy az „elrettentés” terén semmiféle fölényszerzésre való törekvése nem járhat eredménnyel, mert szükségszerűen kiváltja a Szovjetunió ellenlépéseit. Mivel az „elrettentés” szabályai szerint az elrettentési képesség csökkenése esetén a rendelkezésre álló erők alkalmazásának hihetőségét kell növelni, a megoldást ezen az úton próbálták megtalálni. James R. Schlesinger amerikai hadügyminiszternek az 1970-es évek elején kidolgozott koncepciója a hadászati fegyverek szelektív alkalmazásáról már ezt a felfogást tartalmazta. Elképzelésének alapja az a feltevés volt, hogy a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” időszakában az „elrettentéshez” már nem elegendő az ellenség létfontosságú központjainak fenyegetése, és az elrettentés nem szolgálja egy atomkonfliktusban az eszkaláció korlátozásának lehetőségét. Rámutatott arra, hogy a szovjet hadászati erők kiépítése, illetve korszerűsödése következtében elképzelhető, hogy a Szovjetunió korlátozott számú atomfegyvert lőhet ki fontos katonai célpontokra, miközben a későbbi elpusztítás lehetőségével amerikai városokat is sakkban tart. Ha az Egyesült Államoknak csupán az az alternatívája, hogy megtorlásként nagyszabású csapással válaszol az ellenség városaira, (és ezzel saját lakosságát is kiteszi a pusztulás veszélyének), vagy nem tesz semmit, akkor az ellenfél abból a feltevésből kiindulva, hogy az Egyesült Államok tétlen marad, meg mer kockáztatni egy korlátozott támadást. Abban az esetben azonban, ha az Egyesült Államok felkészül arra, hogy szelektíven és korlátozott formában visszavágjon az ellenfélnek, akkor az módosítja számításait, mivel a korlátozott támadás azzal a fenyegetéssel jár, hogy hasonló csapásban lesz része.7 Kifejtette továbbá, hogy az amerikai katonai vezetés a hadászati atomfegyverek szelektív alkalmazásával rugalmasabbá teheti a tervezést is azzal, hogy minden kockázatvállalásba beépíti az „elrettentést”, és korlátok közé szorítja az esetleges háború kiterjedésének lehetőségét.8 A hadászati atomfegyverek korlátozott alkalmazása itt azt jelentette, hogy az ellenfélnek az atomcsapás elszenvedése után is még elegendő, bár továbbra is komolyan veszélyeztetett „magas értékű” katonai,
