Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
lesztése, majd később a rakétahordozók megjelenése megváltoztatta a hadászati egyenleget. Az „elrettentési” logikájukból kiindulva az amerikai katonai szakemberek ekkor már kénytelenek voltak számításba venni azt a lehetőséget is, hogy a Szovjetunió egy megfelelően előkészített és végrehajtott esetleges csapással veszélyeztethette az Egyesült Államok hadászati atomerejét vagy más kontinentális célpontjait. Ettől kezdve az Egyesült Államok elvesztette korábbi története során mindaddig élvezett viszonylagos védettségét és sérthetetlenségét. Az „elrettentés” koncepciója tehát az ötvenes években bizonyos fokú változáson ment keresztül. Az Egyesült Államok az évtized elején még képes volt rá, hogy néhány atombombát eljuttasson a szovjet célpontokra, és ezt elegendőnek találták arra, hogy a Szovjetuniót nem kívánt cselekményektől „elrettentsék”. Ez volt az az erő, amelyre az Egyesült Államok a „tömeges megtorlás” katonai doktrínáját alapozta, és amivel felfogása szerint egy lehetséges támadást szövetségeseitől is távol tartott. Ez volt a „kiterjesztett elrettentés” első megjelenési formája, amikor a saját terület mellett az atomképességek döntő fölényén keresztül a szövetségesek is az „elrettentő” védelme alatt álltak. Az atomfegyverekben, illetve a hordozókban mutatkozó fölény nemcsak a képességet, hanem a felhasználás hihetőségét is alátámasztotta. Amint azonban a Szovjetunió megteremtette annak a lehetőségét, hogy az Egyesült Államokat közvetlenül is veszélyeztesse, a meglevő képességek felhasználásának hihetősége csökkent. Amilyen mértékben növekedett a pusztulás valószínűsége, olyan mértékben kellett az Egyesült Államok magatartásának óvatosabbá válnia, hiszen fellépésével már saját lakosságát és anyagi javait is kockára tette. Ez a felismerés (amellett, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Egyesült Államok Nyugat-Európának nyújtott „atomgaranciájának” hitelét) a fegyverkezés terén egy sajátos folyamat elindítójává is vált. Az Egyesült Államok az „elrettentésbe” vetett bizalmat a Szovjetunióra irányuló fenyegetés fokozásával szerette volna helyreállítani. Ez azonban, mivel a szovjet lakosságot és a létfontosságú ipari infrastruktúrát veszélyeztette, a Szovjetuniót megfelelő ellenintézkedések megtételére kényszerítette. A NATO „elrettentési” koncepciója tehát egy olyan mechanizmust dinamizált, amely a fegyverkezés nagymértékű felgyorsulását idézte elő, bár annak szükségessége egyáltalán nem volt bizonyított. Ezek a problémák azonban az 1950-es évek végén még csak elméleti síkon jelentkeztek, miután a Szovjetunió - a NATO elemzőinek jóslatai ellenére - az 1960-as évek elejéig nem fejlesztette ki a várt mértékben interkontinentális ballisztikus rakétáit és hadászati bombázóit. Az Egyesült Államok így átmenetileg még megőrizte a viszonylagos hadászati fölényét. Sőt 1960-1966 között az amerikai hadászati erők növekedése felülmúlta szovjet megfelelőjét, és a nyugati jelentések szerint nem került sor arra, hogy a Szovjetunió megbízható második- csapás-mérő képességre tett volna szert potenciális ellenfelével szemben. Az amerikai hadászati csapásmérő erők képessége elég jelentős maradt ahhoz, hogy az Európára vagy az Egyesült Államokra irányuló esetleges támadásokat elhárítsa.4 29
