Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)
1984 / 1. szám - Tolnay László: A NATO katonapolitikájának és katonai doktrínájának alapjai
azt a felfogást, hogy a támadás elmaradása nem a szándék hiányával, hanem az. „elrettentés”, vagyis a mindenkori katonai felkészültség hatékonyságával magyarázható. Egyértelműen erre utal az „elrettentés” nyugati interpretációja. „Elrettenteni” a nyugati katonai szakirodalomban ugyanis annyit jelent, mint bizonyos nem kívánt események bekövetkezését katonai eszközökkel megakadályozni. William. Kaufmann neves amerikai politológus „Az elrettentés követelményei” című tanulmányában1 például kifejtette, hogy az „elrettentés” nem egyéb, mint annak valamilyen közlése a lehetséges ellenféllel, hogy feltehetően mi történne vele, ha előidézné az „elrettentő” által nem kívánt helyzetet. A feltevés az, mutat rá Kaufmann, hogy ezzel a kilátással szembekerülve a feltételezett ellenfél elretten olyan akcióktól, amelyeket nemkívánatosnak tekintenek, legalábbis addig, amíg más,, kevésbé tűrhetetlen alternatívák állnak előtte. Az „elrettentés” eszerint a képességek és a hihetőségek szorzata, vagyis amennyiben az „elrettentéssel” célt kívánnak érni, mindkét elemét bizonyos szinten kell tartani. A hihetőség csökkenése esetén fokozni kell a potenciális ellenfél „megbüntetésének” képességét, az utóbbi elégtelen voltát viszont az alkalmazás hihetőségének növelésével kell ellensúlyozni. Az „elrettentésnek” ez az értelmezése mindmáig megőrizte meghatározó jellegét a NATO katonai doktrínájában, és napjainkban is egyik legfőbb hivatkozási alapja a NATO tervezett fejlesztési programjainak. A katonai erőviszonyokban végbement változásokkal párhuzamosan azonban az „elrettentési” elmélet is bizonyos fejlődésen ment keresztül, és olyan új fogalmakkal egészült ki, mint a „kiterjesztett elrettentés” és a „háborúközi elrettentés”. E fejlődési folyamatnak az áttekintése lehetőséget nyújt arra, hogy megismerjük a NATO katonai doktrínáihoz és hadászati elveihez kapcsolódó érvrendszert, és abból következtetéseket vonjunk le a jövőt illetően. Az „elrettentés” lényege és fejlődésének tendenciái Az „elrettentés” első időszakát a Szovjetunió egyoldalú amerikai „elrettentése” jelentette. Az 1950-es évek elején a Szovjetunió nem rendelkezett olyan nagy hatósugarú légierővel, amely képes lett volna nagyobb csapást mérni az Egyesült Államok kontinentális területeire.2 Ebben az időben az amerikai hadászati légierő lényegében büntetlenül támadhatta a szovjet célpontokat - ismerik el a NATO szakemberei -, illetve az amerikai provokatív magatartásra a Szovjetunió csak Nyugat-Európa közvetlen fenyegetésével válaszolhatott volna. Ebben az időszakban volt a leghatásosabb a Nyugat-Európának nyújtott amerikai atomgarancia.3 A szovjet hadászati légierőnek az 1950-es években történt fokozatos kifej28
