Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1984 (11. évfolyam)

1984 / 1. szám - VITA - Palánkai Tibor: A nemzet és a "világrendszer" viszonyáról

A nemzeti és a nemzetközi viszonyrendszerek egymással szembeni akármilyen irányú „elsődlegessége” vagy „eredetisége” véleményem szerint nem fejezi ki valóságos összefüggésüket és egymáshoz való viszonyukat. Ezt általában a fent említett elemzések sem képesek meggyőzően értelmezni és kifejteni. A nemzeti és a nemzetközi viszonyok szerves egységét, egymásra épülését és hatását, valamint szétválaszthatatlanságát Ágh Attila is helyesen hangsúlyozza. A szétválasztás nemcsak szemantikai értelemben lehetetlen (ha nincs „nemzeti”, akkor nyilván nem létezhet „nemzetközi” sem), hanem a kettő között nincsen „elsődlegességt sem a történelmi kialakulás, sem a% alá- és fölérendeltség értelmében. A nemzet a kapitalizmus terméke és fordítva, amely kezdettől egyúttal mint világrendszer fejlődött. Az újkor történelmének az az egyik fő jellemzője, hogy a nemzeti és a nemzetközi fejlődés kéz a kézben, párhuzamosan haladt, s annak egyre fejlettebb szintjei feleltek meg egymásnak. Az eredeti tőkefelhalmozás általában nemcsak belső forrásokból táplálkozott, hanem kezdeti időszakában igen nagy szerepe volt a gyarmatok kirablásának vagy például a rabszolga-kereskedelemnek. Számos ország megkésett nemzeti fejlődése — egyebek mellett-éppen azért vált ellentmondásossá és torzulttá, mert tőkés osztályának már nem volt ilyen lehetősége, sőt esetleg saját maga is a nemzetközi kizsákmányolás szenvedő alanyává vált. Számos iparág kezdettől a nemzetközi piacok bázisán épült ki (pl. az angol textilipar), és sohasem bizonyult sikeresnek az olyan gazdaságfejlesztési stratégia, amely a belső és külső piacok szerepét nem helyesen mérte fel. A termelőerők átalakulása alapján a múlt század utolsó évtizedeiben a monopoltőke kifejlődése „logikusan” járt együtt a gyarmatosítás új (imperialista) szakaszával. Az elmúlt évtizedekben a tudományos és technikai forradalom „globalizálta” a világgazdaságot, de egyúttal a nemzetgazdasági integráció új, magas szintjét és soha nem látott szervezettségét hozta. A kommunikációs forradalom az emberiség előtt az egész világot nyitotta ki, de a média e hatalmas erői (újságírás, rádió és televízió) most tetőzték be számos országban a nemzeti nyelvi és kulturális integráció évszázados folyamatát is.

A szocialista országokról akkor bizonyosodott igazán be, hogy tartós elemei a világtörténelemnek, amikor megkezdődött világrendszerré szerveződésük. Az utóbbi évtizedek mindinkább bizonyítják, hogy ennek fejlődőképessége nagyrészt annak függvénye, mennyire tud hatékonyan és átfogóan rendszerré formálódni. A szocialista világrendszer megszerveződése különösen a gazdasági szférában (még a KGST-országok esetében is) mutat gyengeségeket. Nehézségeink egyik fő forrása, hogy a kor termelőerőinek követelményeihez mérten nem elég fejlettek a szocialista társadalmi formáció nemzetközi viszonyai. (A közvetlen termelési, valutáris és hitelkapcsolatok fejletlenek, a multilaterális optimalizálás intézményi és mechanizmusbeli feltételei hiányoznak stb.) A gazdasági fejlődésünkhöz így a nemzetközi munkamegosztásból nyerhető előnyöket nem tudjuk kellően kihasználni, s a külső világgazdaságtól való függőségünk és sebezhetőségünk nagymértékben fokozódik. A szocializmus fejlődése is a nemzeti és a nemzetközi tényezők sajátos dialektikájában mozog, s ennek felismerése alapvető stratégiai kérdés.