Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: E. Eppler: A biztonság halálos utópiája

lalná egy konfliktus kockázatát. Ám az a kísérlet, hogy a „sebezhetőség ablakát” bezárjuk - írja Eppler —, végső soron a halálhoz vezet: a tökéletes biztonság érdekében a totálisan egyoldalú elrettentés pozíciójának az elérése egyfelől az egyik oldal preventív csapásának a motiválója, másfelől a halálos konfrontációhoz vezető fegyverkezési verseny élesztője lehet. A sebezhetetlenség elérése - így az eppleri végkövetkeztetés - a halállal egyenlő. Még találóbb a könyvben idézett Klaus von Schubart megállapítása; az a pillanat, amikor a „sebezhetőség ablaka” bezárul, egyidejűleg a harmadik világháború kezdetének az időpontja is.

A szerző számára további következtetések levonására nyílik alkalom. Amit most elrettentésnek nevezünk - fejtegeti Eppler többé nem azonos azzal, amit a hetvenes évek elején annak neveztünk. Az átmenet a régi és az új elrettentés között folyékonnyá vált, ám mégis van egy pont, ahol a mennyiség minőségbe csapott át: 1981 őszén az amerikai stratégiában a célválasztás rendszerét a tartósan folytatható és megnyerhető nukleáris háború követelményeinek megfelelően kezdték átalakítani. A „kölcsönösen biztosított pusztítás” stratégiájában és az ebben rejlő önelrettentésben - írja Eppler - még ésszerű esély volt arra, hogy legalább átmenetileg elkerüljük a poklot, ám a reagani stratégia ilyen lehetőséget többé nem kínál; az a békeutópia, amelyet a „sebezhetetlen szuperhatalom” a másikra kényszerít, nem csupán elavult, de halálosan veszélyes is. Eppler bebizonyítja, hogy a NATO „pótfegyverkezése” sem a nyugateurópaiak biztonságát szolgálja, hanem az Egyesült Államok cselekvőképességét növeli : a Pershing-II rakéták telepítése így nem a szovjet SS-20-asok kiegyenlítésére szolgál, hanem fenyegető jelzés a Szovjetunió parancsnoki központjainak a megsemmisítésére, különösen akkor, ha a világ bármelyik részén végbemenő amerikai beavatkozással szemben fellépne. A 464 szárnyasrakéta lehetséges állo- másoztatása is sokkal alkalmasabb arra, hogy Nyugat-Európát az Egyesült Államokhoz kösse, semmint hogy a Szovjetuniótól megvédje. Eppler még ennél is tovább megy. Hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok számára valójában sohasem létezett a „kettős határozat”. Casper Weinberger a szenátus előtt tartott beszédében 1982. december 14-én ezt egészen nyíltan megfogalmazta: „Ennek a kormánynak az a politikája, hogy az állomá- soztatási döntéseit a stratégiai követelményekre alapozza és néma tárgyalási aduk [bargaining chips] valamilyen elképzelésére.” (Wireless Bulletin, 1982. december 15.)

A szerző nem felejti el, hogy a kialakuló helyzet az NSZK számára különösen terhes következményekkel fenyeget: három évtizeddel ezelőtt még a németek politikai egységéről, ma a fizikai túlélésükről van szó, s már nyilvánvaló, hogy mennyire nem könnyű a „konstruktív érdekpolitikát antikommunista érzelmekkel pótolni”.

Végül is a „sebezhetőség” és a „bizonytalanság” Eppler számára az emberi szabadság reflexiója: „A bizonytalanság meg nem szüntethető maradéka a conditio humanához, az emberi lét feltételeihez tartozik. Aki ezt a maradványt tagadni vagy kiirtani akarja, szétrombolja és nem biztosítja az életünket.” (17- 18. 1.)

Rendkívül érdekes Eppler fejtegetése a nyelv és a valóság technokrata demagógiában végbemenő szétválásáról. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy a technokrata zsargon a szavak szemantikáját kikezdte, s ahol az élő nyelv technikai zsargonná válik, ott igen könnyű az átmenet a tudatos megtévesztéshez. A legnagyobb veszély abban rejlik, hogy a technokrata nyelvezet a nukleáris összecsapást is a hagyományos háború jelentéstani kontextusában kívánja értelmezni. Valójában a nukleáris korszakban a szavak hagyományos jelentése is megváltozott. Lehet-e igazságos nukleáris háború, és fegyverek-e még a nukleáris robbanófejek? - vetődhetnek fel a kérdések. A fegyverek az ellenfél céljainak és elképzeléseinek a befolyásolására szolgálnak, s nem az egész emberi civilizáció megsemmisítésére, s olyan igazság sincs, amely a végső nukleáris holocoustox. igazolhatná. Eppler további példákat sorol. Minél inkább zsugorodik az előzetes riasztási idő, annál nehezebb különbséget tenni egy nukleáris háborúban a támadó és a megtámadott között. A nukleáris összecsapásban - mint a könyvben idézett Peter Bender írja - sokkal kevésbé ellenfelekről, mint ellentétről van szó, amely saját dinamikát fejleszt ki, és mind a két szemben álló fél szinte egyidejűleg válik áldozattá és támadóvá.

Ha a háború többé nem a politika folytatása más eszközökkel - jut el végkövetkeztetéséhez a szerző —, azaz többé nem egy korlátozott erőmérés, hanem magának az életnek a kioltását jelenti, úgy a „béke” többé nem a harc végével vagy elmaradásával azonos. Ahol a „háború” csupán egy szó a „halál” helyett, ott a „békének” is egy más szónak, az „élet145