Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 5. szám - KÖNYVEKRŐL - Kiss J. László: E. Eppler: A biztonság halálos utópiája

nek” kell lennie. A „béke” ellentéte igy a nukleáris korban nem a „harc”, hanem a „halál”, s a „béke” az az állapot, amelyben az „élet” lehetséges.

Hol és miben találhatunk kiutat a jelenlegi helyzetből? Olyan helyzetből, amelyben egyfelől a nukleáris erőszak alkalmazása többé nem lehet hasznos politikai eszköz, másfelől azonban megvannak a törekvések, hogy a háborút a mind kifinomultabb nukleáris fegyverek kifejlesztésével megmentsék. Eppler szerint az erőszakmentesség szükségszerű utópiája az egyetlen reményteli válasz az emberiség végét jelentő „második halállal” szemben, mivel nincs nagyobb kockázat, mint az a kísérlet, hogy minden kockázatot elkerüljünk, s a totális biztonság technokrata utópiájának a kényszerpályáján maradjunk.

Az egyik út ebben az irányban a védőfegyverekre való „átszerelés”. Bár a defenzív katonai modellek sem nyújtanak biztonságot, nem teszik a háborút, sőt annak eszkalációját sem lehetetlenné, de az sem látható be - így a szerző -, hogy miért lenne ily módon a háború valószínűbb. Ha a fenyegetés és ellenfenyegetés rendszerét jelentő elrettentés a pusztítás öndinamikáját magában hordja, úgy az ebből való „kiszállás” veszélytelenebb, mint ennek folytatása. A. Mechtersheimerre hivatkozva Eppler hangsúlyozza, hogy a tisztán defenzív fegyverek a legalkalmasabbak a leszerelésre, mivel a „bizalomépítés”, az „áttekinthetőség” és a „meg nem támadási szándék” elemeit egyaránt magukban foglalják. Az atommentes övezetek sem garantálják a biztonságot, s inkább bizalom-, mint biztonságépítő intézkedéseknek tekinthetők. Hatásuk mégsem becsülhető le. Eppler rámutat, hogy az atommentes övezetek a nukleáris ellenfeleket szétválaszthatják, megakadályozva az előzetes riasztási idő csökkentését. Ennek fontossága elsősorban azért nagy, mert minél kisebb az előzetes riasztási idő, annál valószínűbb, hogy az esetleges technikai hibák tömegkatasztrófát váltanak ki. Emellett minden nukleáris hatalomnak egy „pótlólagos gátlási küszöböt” kellene legyőznie ahhoz, hogy olyan országokat is megtámadjon, amelyek nem rendelkeznek nukleáris fegyverekkel. Végső soron - írja Eppler - a kérdés nem az, vajon az atommentes övezetek biztonságosabbá teszik-e a világot, vagy sem. A lényeg az, hogy ilyen zónákban a holocoust kevésbé valószínű, s az ilyen területeken az emberek a „nagyok” közötti nukleáris csapásváltást nagyobb valószínűséggel élhetik túl. Eppler szerint a katonai tömbök feloszlatása sem jelentene nagyobb biztonságot Európában, minthogy a „tömbfegyelem” által elnyomott nemzeti ellentétek (török-görög, angol-ír stb.) még hevesebben élednének újra. Ám ha a tömbök logikája - írja vitát serkentve a szerző - a nagyhatalmak konfrontációját minden politika és stratégia uralkodó törvényévé teszi, úgy minden hasznos, ami a tömböket fellazítja, „szabad tereket” teremt, és a tömbök „felett” lehetővé teszi a közös cselekvést. Végül a szerző a Palme-jelentés „közös biztonság” koncepcióját eleveníti fel, miszerint a biztonság nem egymás ellen, hanem csak egymással együtt, mint közös, kollektív biztonság valósítható meg.

Könyve végén Eppler a „békepolitika” legfontosabb jellemzőit foglalja össze. Mondanivalója nem annyira eredetiségével, mint inkább hangsúlyaival tűnik ki.

Számára a fegyverkezés, az ökológia és a harmadik világ összefüggésében rejlenek azok a legfontosabb problémák, amelyek az emberiség jövőjét - nem kevésbé az „Észak” békéjét - nukleáris holocoust nélkül is kérdésessé teszik. Félretéve a társadalmi különbségeket, Eppler az „Észak” fegyverkezését egyszerűen a „Dél” ellen folytatott hadüzenet nélküli háborúnak nevezi. Csak ha a „Délt” olyan komolyan vesszük, ahogy az szükséges — írja a szerző -, csak akkor oldhatjuk el magunkat a kelet-nyugati gondolkodás „görcsétől”. Az eppleri békepolitika egyidejűleg a külpolitika dezideológizálódását jelenti, amely nem azonos az ideológiai neutralizmussal, hanem attól a „kényszerképzettől” való elválást foglalja magában, hogy előbb vagy utóbb az egyik világrendszer győz. Eppler számára a kérdésnek különleges aktualitást kölcsönöz a reagani külpolitika rendkívül militáns reideológizáló- dása.

A békepolitika a gazdasági és ökológiai együttműködést, az európai közös érdekek dinamikáját, sőt az „európai szolidaritás” egy formáját is tartalmazza, amelynek a szövetségi rendszereket relativizálnia s végül pótolnia kell. Nem nehéz Eppler gondolataiban „Európa európaizálódásának” ismert és sokat vitatott koncepcióját felismerni.

Eppler számára az új békemozgalom kitüntetett jelentőségű, minthogy léte abban igazolódik, hogy anticipál valamit az erőszakmentesség utópiájából, s így az egyetlen reménykeltő és konstruktív válasz az emberiség egészét veszélyeztető „második halál” kihívására. Persze a szerző belátja, hogy az utópia an146