Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Janech István: Békés Rezső: Truman árnyéka

kát a diplomáciai lépéseket, amelyek az ún. Sanghaj i kommüniké kiadásával öntötték konkrét formába az amerikai-kínai közös törekvéseket. Amint azt a szerző megállapítja, „amikor hangzatos nyilatkozatokat tesznek a világ érdekszférákra való felosztása ellen, valójában ők ketten közös érdekszférájuknak nyilvánítják a hatalmas csendes-óceáni térséget”. (233. 1.)

Külön fejezet elemzi a Guam-doktrína, vagy másképpen Nixon-doktrína létrejöttének okait, körülményeit, tartalmát. Nixon 1970. február 18-i külpolitikai jelentésében három pontban foglalta össze doktrínáját:

1. Az Egyesült Államok meg fogja tartani minden szerződéses kötelezettségét.

2. Nukleáris „pajzsot” biztosít, ha egy másik atomhatalom fenyegeti egy, az Egyesült Államokkal szövetséges állam szabadságát, vagy egy olyan országot, melynek fennmaradását életfontosságúnak tekinti az Egyesült Államok, illetve az egész régió biztonsága szempontjából.

3. Ha másfajta agresszióra kerülne sor, az Egyesült Államok - kérésre - az általa szükségesnek ítélt mértékű katonai és gazdasági segítséget nyújt. De gondoskodni fognak arról, hogy a fenyegetett ország maga biztosítsa a szükséges emberanyagot saját védelmére. (236-237. 1.)

A Nixon-adminisztráció külpolitikai tevékenységében, a kissingeri világképben egyre nagyobb szerepet kapott az erőegyensúly tényének elfogadása. Természetesen amerikai részről „az új globális hatalmi egyensúly, a békés egymás mellett élés legfőbb céljának az adott erőviszonyok tartós elismerését és fennmaradását tartották”. (240. 1.) Amint azt a szerző aláhúzza, ez az Egyesült Államok elgondolásában azt jelentette, hogy „a két történelmi partner kölcsönösen elfogadja a mai társadalmi, politikai status quót, és semmilyen eszközzel nem törekszik annak megváltoztatására”. (240. 1.)

E koncepció és a világpolitikai realitások közötti ellentmondás, a békés egymás mellett élést terhelő számos feszültség, a Nixon-utód elnökök politikai lépéseinek egyre növekvő agresszivitásának egyik forrása lett.

Nixon viharos körülmények között bekövetkezett politikai bukása a Watergate-ügy miatt, 1974 augusztusában Gerald Fordot juttatta az elnöki székbe. Ford külpolitikája a kontinuitás jegyében fogant. Kiemelten foglalkozott a Szovjetunióval való viszony és a SALT-tárgyalások kérdésével. A szerző sorra veszi azokat a szovjet-amerikai tárgyalásokban kifejeződésre jutott pozitív elemeket, amelyek csúcsaként 1974 novemberében létrejött a Brezsnyev-Ford találkozó Vlagyivosztokban. E találkozó középpontjában — mint ismert - a hadászati támadófegyverrendszerek korlátozásának kérdése állt. „A kiadott közös nyilatkozat arról tanúskodott, hogy mind a Szovjetunió, mind az Egyesült Államok kormánya elfogadta a két fél katonai erőegyensúlya és az ezen alapuló egyenlő biztonság gondolatát.” (234. 1.) Az ígéretes kezdet után azonban a SALT-II. megállapodás sorsa a közelgő globálpolitikai változások érlelődését és érvényre jutását jelezte.

Ford elnök 1973. évi kongresszusi üzenetében a következőket hangsúlyozta: „1974- ben a legtöbb nyugati ország életét eddig alig tapasztalt recesszió és infláció rázta meg. Ez a helyzet a nyugati országok többségében igen komoly veszélyt jelent a foglalkoztatottság, a jövedelem és a gazdasági stabilitás szempontjából egyaránt.” (257. 1.) A világgazdasági problémák és az ebből következő gazdasági nehézségekre adandó válaszok természetesen befolyásolták az amerikai vezetés külpolitikai állásfoglalásait is. Ezt az útkeresést bonyolította a soron következő elnökválasztási harc is.

Az e kampányban megfogalmazott külpolitikai állásfoglalások már nem nélkülözték a Szovjetunió elleni éles támadásokat. Ennek során mind nagyobb hangsúlyt kaptak olyan nézetek, amelyek szerint a helsinki folyamat és a záróokmány kizárólagosan a Szovjetuniónak kedvez, és ez indokolja az Egyesült Államok katonai erői nagyszabású fejlesztésének szükségességét.

Az amerikai uralkodó osztályoknak a republikánus párt sorozatos kudarcai (Vietnam, Watergate, dollárválság stb.) után olyan politikusra volt szüksége, aki ,, . . . helyre tudja állítani a tömegek bizalmát az amerikai rendszer, a kormányzat iránt”. (263. 1.)

Ezt a politikust a demokrata párti Carter személyében találták meg.

Az új elnök külpolitikai lépéseire s gondolkodására a legnagyobb befolyást Brzezinski nemzetbiztonsági főtanácsadó gyakorolta. A Carter-kormány külpolitikai hitvallásának a lényegét a szerző a következőkben fogalmazta meg: „Nem vetik el ugyan az elődeik által kialakított détente politikáját, de azon több változást kívánnak végrehajtani. Carter és Brzezinski meghirdette, hogy a kapitalista országoknak .. . minden eszközzel töreked146