Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Janech István: Békés Rezső: Truman árnyéka

niük kell nemzetközi befolyásuk bővítésére).” (266-7 !•)

Békés Rezső alapos, mély elemzését nyújtja a külpolitikát lényegében elméletileg megalapozó Z. Brzezinski politikai gondolkodásának. Képet kapunk a kissingeri ötpólusú nemzetközi erőegyensúly, benne a Szovjetunió és az Egyesült Államok hosszú távú katonai bipolarizmusa elméletének Brzezinski által kidolgozott kritikájáról, és az új „háromszög” -koncepciójáról. Betekinthetünk az ún. Trilaterális Bizottság tevékenységébe is. A tőkés világot megrázó válságok és történelmileg a tőkés rendre nézve kedvezőtlen folyamatok az amerikai vezetést céljai pontos megfogalmazására késztették. Carter ezt a következőképpen tette az 1977 márciusában, az ENSZ székházában mondott beszédében: ,, . . . Az Egyesült Államok erőtartalékokkal rendelkezik; . . . katonai erővel, amit remélünk, soha többet nem kell alkalmaznunk; s az eszmék erejével, amelyet külpolitikánk gerinceként teljes egészében fenn akarunk tartani.” (281. 1.) Ebből következően megfogalmazták azt is, hogy Amerika „újra elfoglalhatja irányító pozícióját a világban”. (280. 1.) Az ebből fakadó konzekvenciákat jól ismeri már a világ.

Érdekes elemzést olvashatunk a carteri külpolitika két kiemelkedően fontos eleméről, az amerikai-szovjet és az amerikai-kínai kapcsolatokról is. Áttekinti a szerző az amerikai-szovjet kapcsolatok alakulását: a SALT- II. aláírását, a bécsi Carter-Brezsnyev találkozót, majd a szerződés ratifikációjának elhalasztását, a katonai erő szerepének felértékelését, az olimpiai játékok bojkottját, a gabonaembargót stb., vagyis azt az ellentmondásos folyamatot, amely végül is a kapcsolatok fokozatos elhidegüléséhez vezetett. Car- ternek a Kínai Népköztársaság irányában tett lépéseit vizsgálva a szerző leszögezi, hogy ezt eszközként használják fel a „szov- jat-amerikai viszonynak az Egyesült Államok érdekei szerinti alakításához”. (301. 1.)

A Carter-kormányzat külpolitikájának eredményeit összegezve a szerző aláhúzza: „Az amerikai uralkodó osztályok enyhülésellenes körei: a hadiipari monopóliumok, az olajipari tőke, a velük kapcsolatban álló militarista rétegek folyamatos előnyomulása ... a külpolitikai - és a katonai - realizmus útjairól való fokozatos letérést is jelentette.” (302. 1.)

Carter az 1980-as elnökválasztáson hiába kísérelte meg „túlkiabálni” republikánus ellenfelét, Ronald Reagant, „az jobban értett a harci dobok pergetéséhez ...” (315. 1.)

Az 1980. november 4-én győzelmet aratott Reagan elnöki székbe kerülése nem egy gyökeresen új politika nyitányát jelenti, személyében csak azt a politikust találták meg, aki személyes konzervatív, reakciós politikai, ideológiai beállítottságánál fogva, szub- jektíve alkalmasabb és következetesebb képviselője az 1970-es évek közepe óta formálódó új amerikai politikának. Reagan jó érzékkel felismerte, hogy Carter mind bel- (gazdasági nehézségek fokozódása, munkanélküliség stb.), mind külpolitikájával (az emberi jogok kampányával, az enyhülés egyoldalú katonai lépésekkel való aláásásával) elégedetlenséget váltott ki az amerikai társadalom legkülönbözőbb csoportjaiban.

A reagani külpolitikai elképzelések lényegét úgy lehetne összefoglalni, hogy vitathatatlanná kívánja tenni az Egyesült Államok világhatalmi vezető szerepét, globális kötelezettségvállalásait, megbontani a kialakult stratégiai egyensúlyt a Szovjetunióval, erőfölényre szert tenni vele szemben. Ebből következően az Egyesült Államoknak minden területen meg kell szilárdítani pozícióit, meg kell rendszabályoznia az egész világot: a szocialista közösséget; a nyugati szövetségeseket; a fejlődő világot - és a sorból természetesen nem maradhat ki maga az amerikai társadalom sem. Ahogy a Die Zeit 1980. áprilisi washingtoni beszámolójának címe tömören összefoglalja: „Amerika ismét vezetni akar.” (338. 1.)

A könyv kéziratának nyomdába adása óta sok minden történt az amerikai külpolitikában is. Olyan azonban nem, amely cáfolta volna Békés Rezsőnek a Reagan politikájáról tett megállapításait.

A könyv utolsó fejezetének a címében feltett kérdés („Milyen lesz a folytatás?”) még megválaszolásra vár. De az már világosan kirajzolódik, hogy „a szovjet fenyegetés tru- mani mítoszának felelevenítésére a Szovjetunió higgadtan, az enyhülés eredményeit védelmezve válaszolt”, számos javaslatot téve a katonai szembenállás mértékének csökkentésére, a bizalom növelésére. A szerző végezetül hangsúlyozza, hogy „a reagani pótfegyverkezési politika, a hidegháborús kalandorkodás súlyosan visszahatott az Egyesült Államok nemzetközi tekintélyére, alighanem ennek ellensúlyozására egyezett bele az amerikai kormány - szövetségesei tanácsaira is figyelve - 1981 őszén a szovjet-amerikai külügy147