Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 4. szám - SZEMLE - Magas István: A francia gazdaság érdekei és az EK

közös agrárpolitika melegágyában mesterségesen felduzzasztott, nem hatékony- sági kritériumok alapján alakuló termelés kondícióit tükrözik, s csak kis részben engednek teret a külső versenytársak áralakító szerepének. Ezt burkolt formában (áltálában elméleti tanulmányokban) a franciák is elismerik. Védekezéseik közé tartozik azonban - s hozzá kell tennünk: nem is minden alap nélkül — az, hogy a végső fogyasztók károsodása mégsem túlzottan nagy, mert az élelmiszer-fogyasztás színvonala csak igen kis mértékben növekszik tovább, a jövedelem élelmiszerekre fordított hányada viszont gyors ütemben zsugorodik.10

Immáron több mint két éve (1981. január i-től) az új, a luxemburgi G. Thorn vezette bizottság kezdeményezésére folyik az agrárpolitika reformjáról szóló vita. A közös gazdaságpolitika pénzügyi egyensúlyának visszaállítására a bizottság a változtatások három fő irányát javasolta kijelölni:

1. A közös agrárintézmények számára egy új alapelv bevezetését, ahol a termelők megosztott felelőssége és közös számbavétele érvényesül; az előbbi akár egy adó formájában (tej, cukor), míg az utóbbi egyéb mechanizmusokon (a közvetlen támogatás csökkentésén vagy a támogatások plafonjának megállapításán) keresztül érvényesülhetne.

2. Az agrártermékek külső piaci forgalmában, a nagy mezőgazdasági exportőrök (az Egyesült Államok, Új-Zéland, Kanada, Ausztrália) gyakorlatához hasonlóan, hosszú távú egyezményeket lehetne kidolgozni.

3. A mezőgazdasági struktúrapolitika egyensúlyba hozását össze lehetne kötni a területi egyenlőtlenségek felszámolására törekvő regionális politika fejlesztéseivel.

E változtatási javaslatok alapvető francia érdekeket nem kereszteznek, ezért valószínűnek látszik, hogy Franciaország támogatni fogja őket.

Kartellizáció, dirigizmus és szabad verseny: érdekütközések az acélipar válsága nyomán

Az EK-ban az 1970-es évek második felében és az 1980-as évek elején az acélipar válsága tagadhatatlan tény. Amíg 1974-ben a nyersacél termelése 155 Mt volt, addig 1977-ben 126, és 1981 első felében is csak 63,5 M tonnát ért el. A termelés mintegy 14-15 százalékát adják a francia acélművek, s a legutóbbi, 1982-es francia termelési adat 7,5 százalékkal alatta marad az 1981. évinek.

Az EK acélipara rövid időn belül második válságát éli át. A kialakult helyzetért a közösségben általános - többé-kevésbé általunk is elfogadható - megítélés szerint az alábbi tényezők tehetők nagyrészt felelőssé:

1. A kapacitásokat erőltetett ütemben futtatták fel abban az időszakban (az 1970-es évek második felében), amikor a kereslet egyértelműen lanyhult. 1981-ben például a hajógyártásban az 1975. évi rendelésállománynak mindössze egy harmadával számolhattak.

55