Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - SZEMLE - Magas István: A francia gazdaság érdekei és az EK
2. Japánban és az újonnan iparosodott fejlődő országokban kedvező költség- tényezőkkel és ultramodern - de nem feltétlenül óriási méretű! - berendezésekkel dolgozó üzemek léptek be, és támasztottak versenyt az EK termelőinek. 3. Az acélfogyasztók piaca az EK-ban elérte a telítettség határait, az iparág növekedését hordozó szektorok földrajzi súlypontjai az iparosodó fejlődő országokba húzódtak át. A következmény: az EK acélipara átlagosan 62 százalékos kapacitáskihasználtság mellett dolgozik (lényegében e körüli a francia termelés szintje is), míg az Egyesült Államoké és Japáné 80, illetve 73 százalékossal. A kereslet és kínálat közötti egyre táguló szakadék, melyet ráadásul tovább bővített az „öngyilkosán kompetitiv” piacpolitika, az árak önköltség alá zuhanásához, nagy cégek csőd szélére való sodródásához vezetett. A társadalmi következmények is drámaiak voltak; csupán 1971-1978 között 104 ezer munkahely szűnt meg az iparágban, s a helyzet e tekintetben azóta még tovább súlyosbodott. A közösség szintjén többféle megoldási alternatíva vetődött fel. A Római Szerződéssel, valamint a korábban született Párizsi Szerződéssel létrehozott Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) rendelkezései alapján a brüsszeli bizottság számára az acélipar területén a közösségi iparpolitika kialakítása rendkívül nehéznek, majdhogynem lehetetlennek tűnik. Szabad verseny, kartellizáció vagy diri- gizmus - ezek az elméleti választási lehetőségek kínálkoznak a bizottság számára a válsághelyzetbe sodródott iparág újjáélesztésére vonatkozó tervek kigondolása során, attól függően, hogy ez utóbbiakat a Montánunió vagy az EK szellemében kívánják megvalósítani. A Párizsi Szerződés ugyanis a kartellmegálla- podásokkal szemben meglehetősen merev, noha a közös intézmények közvetlen intervencióját (minimális árak, kötelező termelési kvóták rögzítése) megengedi, így - implicite - az állami beavatkozást intézményesíti a magánkartellal szemben. Ha ugyanezt a vállalatok maguk szerveznék, az feltétlenül versenyellenesnek nyilvánulna, s az 1930-as évek válságában szerveződött kartellmegállapodások (az ár és a termelési szint rögzítése, beruházási tilalom) az EK alapszabálya szerint „törvénytelen”. A probléma tehát abban áll, hogy a meglevő egyezmények csak akkor teszik lehetővé egy egész ipari ágazat — nem pusztán egy iparág - kollektív megsegítését, ha a szóban forgó válságot mélyreható s ezért feltehetőleg tartósan meghatározó jelenségek váltották ki. Az iparág megmentésére született ún. Davignon-terv,11 mely érezhetően erős francia (dirigista) befolyást, ugyanakkor meglehetősen vegyes elgondolásokat tükröző, rövid távú intézkedések és hosszú távú tervezetek összessége, jól demonstrálja az e területen uralkodó bizonytalanságot. A Davignon-tervben erősen keveredtek szabadversenyes, dirigista és kartel- lizációs elemek. Mégis, „ ... az acélpolitika hosszú távú célja az iparág versenyképességi kritériumokon nyugvó szerkezeti átalakítása...” — olvashatjuk a bi56
