Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Gazdag Ferenc: A változás korlátai: Mitterrand külpolitikája 1981-1983 között
a belső szükségletek kielégítésére, nem pedig a nemzetközi piacra koncentrál, továbbá amely a helyi fejlődést a regionális Dél-Dél együttműködés erősítésével támogatja. Franciaország segélypolitikáját igyekszik a fejlődő országok által kidolgozott prioritásokhoz illeszteni, amelyek általában az élelmezési önellátás, alap- szükségletek, energetikai függetlenség, helyi adottságokhoz alkalmazkodó iparosítás sorrendet követik. A szocialista párti külpolitika olyan terveket támogat, amelyek kapcsolódnak e prioritások valamelyikéhez, s nem kíván támogatni a jövőben olyan terveket, amelyek exportorientáltak. A francia szakértők a mezőgazdaság, az állattenyésztés, a vízgazdálkodás, az ipar és az energiatermelés közötti komplementaritást keresik. Két tényezőre feltétlenül utalni kell. Az egyik az, hogy Franciaország szűkében áll a befektethető tőkének, tehát egy ilyen nagyszabású fejlesztési támogatást érdemben csak multilaterális keretekben tud elkezdeni. Ez a kényszerpálya Mit- terrand-t a Giscard által már felhasznált csatorna, az EK multilateralizmusának igénybevételére készteti, amelyhez feltétlenül hozzá kell számítani a szocialistáknak a Szocialista Internacionáléban 1977-től folytatott hasonló irányú tevékenységéből fakadó nagyobb affinitásukat is. Ez még olyan esetekben is igaz, amikor Franciaország a hozzá hitelért forduló fejlődő országok számára kedvező feltételek melletti hiteleket „jár ki” a nemzetközi pénzügyi szervezeteknél. A másik tényező abban, a francia irodalomban gyakran olvasható frázisban érhető utol, miszerint „segítsd meg a harmadik világot, ezzel önmagadat segíted”. 1982-ben látott napvilágot annak a legújabb vizsgálatnak az eredménye, amely azt taglalta, hogy mit jelent a harmadik világ a francia gazdaság számára. Az ún. Berthelot- de Bandt féle jelentés48 kimutatta, hogy az 1975-1980 közötti években csak ez a reláció hozott tartósan többletet, rávilágított, hogy mily sok munkahelyet jelent a fejlődő világgal való kapcsolat Franciaországban, s könnyen követhető az az érvelés, hogy amennyiben Afrikát „cserben hagynák”, úgy radikálisan csökkennének Franciaország esélyei a válságból való kilábolásra. A szocialista kormányzat vezette Franciaország és a fejlődő országok kapcsolatainak taglalásakor feltétlenül szót kell ejteni a Latin-Amerikával való kapcsolatokról. Néhány hónappal elnökké választása után Mitterrand egyik nyilatkozatában a következőket mondta: „Komoly fenntartásaim vannak például az Egyesült Államok közép-amerikai politikáját illetően. A térség népei véget akarnak vetni az oligarcháknak, akik véreskezű diktatúrák támogatásával kizsákmányolják, embertelen körülmények között tartják őket. A népesség kis hányada rendelkezik a javak csaknem egészével. Flogyan lehet nem megérteni a népi lázadást? Itt nem kommunista felforgatásról van szó, hanem a nyomor és a megaláztatás elutasításáról. A Nyugatnak inkább segítséget kellene nyújtani e népeknek, mintsem arra kényszeríteni őket, hogy továbbra is nyomorban maradjanak. Amikor segítségért kiáltanak, szeretném, ha nem Castro lenne az egyetlen, aki meghallja őket.”49 Meg kell állapítani, hogy Mitterrand nem maradt meg a verbalizmus szint38
