Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Gazdag Ferenc: A változás korlátai: Mitterrand külpolitikája 1981-1983 között
bérében Kinshasában tartott találkozót. Az előbbin 34, az utóbbin pedig 36 állam képviseltette magát, s a széles körű részvételt J.—P. Cot csak amiatt sajnálta, hogy ezáltal a „frankofon klub” összejöveteléből egy klasszikus nemzetközi konferencia lett. Mindazonáltal a konferencia sikerét úgy értékelték, mint az afrikai államok bizalmának kifejeződését Franciaország iránt. A francia-afrikai csúcstalálkozó kötetlen témái egyébként mindössze néhány kérdés körül forogtak: az apartheid elleni harc, az új nemzetközi gazdasági rend bevezetéséért és a nyersanyagok árfolyamának stabilizálásáért teendő közös erőfeszítések. Nyilván nem minden francia hatás nélkül került a konferencia témái közé a függetlenség kölcsönös elismerésének és a blokkok logikája elutasításának tézise. Valójában csak egyetlen olyan afrikai ország van, amellyel Franciaországnak nyílt konfliktusa akad: Líbia. És minden nyilatkozat ellenére úgy tűnik, hogy a Csád-Líbia-Franciaország háromszögben nem sikerült még kialakítani a normalizáláshoz szükséges feltételeket.45 Franciaország a politikai el nem kötelezettség megőrzését az afrikai kontinensen az Afrikai Egységszervezet (AESZ) hatáskörébe tartozónak ítéli. Látja ugyan az AESZ válságát (Nyugat-Szahara és Csád ügye) és azt is, hogy a szervezetnek nincs meg a tényleges működéshez szükséges minimális koherenciája, de úgy véli, ha Afrika ügyei kikerülnek az AESZ hatásköre alól, akkor az afrikaiaknak nem lesz többé saját szervezetük ügyeik intézésére. Ezért Franciaország figyelmeztette mindazokat az afrikai államokat magatartásuk következményeire, amelyek a tripoli csúcstalálkozó kudarcát előidézték. A szocialista párti vezetés „megadja szövetségeseinek az el nem kötelezett politikához kellő katonai eszközöket”, s tiszteletben tartja az előző kormányok által kötött katonai egyezmények rendszerét. És itt érkeztünk el a szocialisták Af- rika-politikájának legkényesebb részéhez. Mert hogyan egyeztethető össze a bázisok fenntartása és a csapatok állomásoztatása a sokat emlegetett szuverenitás és függetlenség tételével ? A válasz feltűnően emlékeztet arra, ahogyan Giscard válaszolt hasonló kérdésekre: Franciaország az afrikaiak kívánságára van Afrikában, s az ő kívánságukra fog kivonulni is.46 Akkor viszont hol a változás az előző politikához képest ? Ott — hangzik az érvelés -, hogy a csapatoknak tilos a belügyekbe való mindenféle beavatkozás. Ahogyan Mitterrand fogalmazta az 1982 májusában Niamey-ben tartott sajtókonferenciáján: „Jelenlét igen, beavatkozás nem. Ennek politikai jelentősége van . . . Franciaországnak nyíltan kell partnereivel beszélni, és Franciaország azt mondja: a katonai együttműködés nem jelenti, hogy Franciaország az önök politikai felelősségét vállalja át, amint az a múltban történt. A biztonsági kérdés az érintett országok egységére és függetlenségére vonatkozik, nem pedig a belpolitikájára.”47 Ami pedig Párizs új Afrika-politikájának másik fő vonását, az önerőre támaszkodás koncepciót illeti, ez szerintük mindenekelőtt szakítás azzal a gyakorlattal, amely a gyarmatosítás szerves folytatásaként az alulfejlettség és a rossz irányban való fejlődés különböző változataihoz vezetett. E koncepció értelmében a fejlődő országoknak „endogén fejlődésre” van szükségük, amely alapvetően
