Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Gazdag Ferenc: A változás korlátai: Mitterrand külpolitikája 1981-1983 között
érvként használta fel. Arra mutattak rá, hogy már megfogalmazott álláspontok újszerű megismétlésével - például hogy Franciaország nem ad el több fegyvert a Dél-afrikai Köztársaságnak; hogy a külpolitikában a harmadik világ kulcsországaira kell koncentrálni, azaz Algériára, Mexikóra és Indiára, ahol Giscard ugyancsak megfordult; hogy farizeus magatartás elítélni Giscard intervencionista politikáját, miközben a francia csapatok ma is ott állomásoznak; hogy Salvador esetében nem nehéz politikai megoldást követelni, amit már az előző külügyminiszter, J. Frangois-Poncet is hangoztatott stb. - a szocialista párti kormányzat e relációkban a kezdeményező szerepének elvesztését kockáztatja.41 Akkor mi az új az Afrika-politikában ? Jean-Pierre Cot fejlesztési és együttműködési miniszterhelyettes szerint az tény, hogy nincs szó a történelmi örökség elvetéséről, de igenis szó van a „megújulásról”. Szerinte ez elsősorban két kérdésben jut kifejezésre. Az egyik a francia politika intézményeinek megújítása, a másik pedig az afrikai országokkal kapcsolatos együttműködési politika tengelyeinek módosítása. Az intézmények megújítása általános politikai szinten merült fel: Mitterrand elnök mind a cancuni értekezleten, mind a versailles-i csúcstalálkozón az új nemzetközi gazdasági rend létrehozása mellett szállt sikra, s javasolta azonnali globális tárgyalások megkezdését a legégetőbb kérdésekről. J. Lang kulturális miniszter az UNESCO mexikói konferenciáján nyíltan kulturális imperializmussal vádolta az Egyesült Államokat. Franciaország olyan területeken is igyekszik példát mutatni, amelyek a válság éveiben rendkívülinek minősíthetők. így például vállalta, hogy 1988-ra az ENSZ-ben elfogadott, a GDP 0,7 százalékát elérő segélyt nyújt a fejlődőknek, amely összegbe Franciaország nem érti bele a tengerentúli megyéknek nyújtott segélyeket.42 A hangzatos szólamok között azonban J.-P. Cot arra is rámutatott, hogy e reláció erősítése Franciaország részéről nemcsak a „kötelesség, hanem jól felfogott önérdek is”,43 ugyanis e térségekből származik a nyersanyag-behozatal jelentős része, s a fejlődő világban képződő kereskedelmi többletek nélkülözhetetlen bevételi forrást jelentenek, nem is említve, hogy ezek az országok a legfőbb vásárlói a leginkább kelendő francia exportcikknek: a fegyvereknek. A szocialista kormányzat Afrika-politikáját egyik oldalról az el nem kötelezettség politikai támogatása, másfelől pedig az önerőre támaszkodó gazdaságfejlesztés ösztönzése jelenti. A francia megítélések szerint a két nagyhatalom vetélkedése a harmadik világban nem szolgálja a béke és a fejlődő országok érdekeit, s ezért úgy vélik, hogy Franciaország „ . . .érdekeinek legjobb védelmét Afrikában az el nem kötelezettség támogatása jelenti”. A gyakorlatban ez elsősorban a haladó országokkal való kapcsolatok megújítását, a múlt hibáival való szembenézést és az egyenlőségre és a bizalomra támaszkodó kapcsolatok építését kívánja jelenteni. A fontossági sorrendet tekintve J.-P. Cot külön kiemelte Benint, Kongót és Madagaszkárt.44 A francia Afrika-politika csúcspontjának tekintik az 1981. novemberi, Párizsban tartott francia-afrikai csúcstalálkozót, valamint folytatását, az 1982 novem-
