Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Gazdag Ferenc: A változás korlátai: Mitterrand külpolitikája 1981-1983 között
nemzetgyűlési választásokig volt hivatalban, a szocialista politikusok mellett mindössze Michel Jobert és a Baloldali Radikális Mozgalom (MRG) három reprezentánsa kapott helyet. A kormány intézkedései között olyan lépések szerepeltek, amelyeket a PS megígért választási programjában, és lényegében a Francia Kommunista Párt (PCF) is támogatott: a minimális munkabérek io százalékos, a családi pótlék 25 százalékos és a minimális nyugdíj 1417 frankról 1700 frankra emelése. A nemzetgyűlési választásokon (június 14. és 21.) folytatódott a szocialista „földcsuszamlás”, s a PS mindhárom nagy politikai vetélytársától sok szavazatot vonzott magához.2 A közvetlenül a választások előtt kötött PS-PCF megállapodásoknak megfelelően a baloldali pártok szavazói a második fordulóban a legjobb helyzetben levő jelöltet támogatták, így az elsöprő szocialista győzelem - a PS-nek egyedül is többsége van a nemzetgyűlésben — egyúttal a PCF képviselőinek számát is felére apasztotta. A kommunista partner oldaláról a PS igyekezett minden tekintetben biztosítani magát. Az elnökválasztás és a képviselőválasztások között fogalmazta meg L. Jospin a két párt együttműködésének a szocialisták részéről támasztott feltételeit, amelyek az 1972-es közös kormányprogram megfogalmazása óta - az erőviszonyokban bekövetkezett választásoknak megfelelően - a kommunistákat lényegében a támogató erő szerepkörébe utalták. „A kommunista párttal három lényegi téma megvitatása lehetséges: az első bizonyos alapkérdéseket érint, úgymint az átalakulás üteme, az állami szektor jelentősége, az eurorakétákhoz való viszony, Afganisztán, Lengyelország és a Közel-Kelet problémája, valamint a franciaországi politikai élet feltételei. A másik téma a szolidaritás kérdése: ha ugyanis létrejön egy megállapodás, akkor azt be kell tartani. A harmadik téma pedig az irányukban tanúsított magatartás megváltoztatása. Végül is lehetetlen egy politikai egyezmény betartása, ha az újból támadások és igazságtalan kritikák célpontjává válik.”3 A parlamenti választások másnapján sorra került PS—PCF megbeszéléseken a kommunista miniszterek kormányba lépésének feltételei jelentették a fő témát. A mintegy 10 órás tárgyalás után elfogadott egyezmény a két párt „közös eltökéltségét” hangoztatta a változás politikájának megvalósítására, „megingathatatlan szolidaritásukat” a kormányban, a helyi és regionális szervekben és a vállalatokban egyaránt. A legkényesebbnek tűnő külpolitikai kérdésekben olyan kompromisszumos formulákat találtak, amelyekbe mindkét párt értelmezése belefért.4 A kompromisszumos formulák ellenére a lényeg az, hogy a baloldali vezetésű Franciaország külpolitikáját fő vonalaiban F. Mitterrand, részleteiben pedig az új külügyminiszter, Claude Cheysson fogja irányítani. Mintegy tíz nappal később maga 'Mitterrand magyarázta el az egyezmény értelmét: „Mint tudják, a kommunistákkal folytatott vita - és micsoda vita! - egész ideje alatt semmiben sem engedtem, és ezt most sem szándékozom. De május 10-én a kommunisták önszántukból beléptek az elnöki többségbe, miután el kellett ismerniök, hogy rossz úton jár-
