Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 4. szám - Ágh Attila: A nyolcvanas évtized "globális kihívásai" és a nemzetközi viszonyok elmélete
tárgyai annak. A hetvenes évek nagy illúziói éppenséggel ahhoz kötődtek világ- gazdasági és világpolitikai vonatkozásban egyaránt, hogy a fejlődő országok helyzetének mint globális problémának a fontossága olyan mértékben nő, ahogy ezek az országok egyenként és szervezetten képesek lesznek tudatos erőként fellépni saját globális sorsuk formálásában. A nyolcvanas évek elején ezek az illúziók jórészt szertefoszlottak. A harmadik világ globális problémaként való súlya növekedett ugyan, de országainak megosztottsága, differenciálódása és egyes csoportjai világgazdasági-világpolitikai marginalizálódása is riasztó mértékben fokozódott. A harmadik világ megosztottsága ellenére is egyes fejlődő országok és régiók világpolitikai és világgazdasági szerepe rendkívül jelentőssé vált a hetvenes évek során, s ez egyik komponense lett annak a globális intézményi válságnak, amelyet tanulmányunk elején említettünk.23 A nyolcvanas évek elejére valóban kialakult a „nemzetközi társadalom” a maga sokféle szereplőjével és tízezernyi statisztájával az ENSZ 150-nél is több tagállama mint főszereplő mellett.24 így került ellentmondásba a világpolitika intézményrendszere, különösen annak globális szervei a reálfolyamatokkal, hiszen a fejlődő országok - gyengeségük kompenzálásaként - előnyben részesítik a globális fórumokat a bilaterális érintkezési formákkal szemben, a fejlett tőkés országok - főleg az Egyesült Államok - viszont éppen fordítva járnak el. A hetvenes évek folyamán mindenesetre a nyugati politológiai elméletek már a „globális politikai rendszer” teóriájaként fogalmazódtak meg, s nyugati marxisták a világrendszer „globális krízisét” igyekeztek megragadni.25 Korunk nemzetközi konfliktusai már a globalizáció konfliktusai, mégpedig nemcsak az első és a második „világ”, a kapitalista és a szocialista „világrendszer” között, hanem mindinkább az első és a harmadik világ között is. Henkin szerint például az első világ olyan nemzetközi jogrendet akar, amelyben a nemzetközi biztonság, az emberi jogok, a külföldi beruházás, az információ terjedése a globális „nyitott ajtók politikája” szellemében menne végbe, s annak homogenizációját, jogi szabályozását, vagyis a fejlettebbek fölényének intézményesítését jelentené. A harmadik világ, a fejlődő országok viszont intézményesen korlátozni akarják azokat a viszonyokat, amelyek a függési és alárendeltségi viszonyokat termelik automatikusan újjá a világrendszerben, s egy olyan aszimmetrikus nemzetközi jogrendet tartanak nemcsak igazságosnak, hanem célszerűnek, amely a gyengét pártolja az erőssel szemben. Hansen ennek szellemében azt hangsúlyozza, hogy a globális kihívásra elsősorban az Északnak kell válaszolnia, mert „ . . . azok a szabályok, amelyek évszázadokon át vezették az államok nemzetközi viselkedését, már nem felelnek meg a globális rendszernek és az Észak, valamint a Dél szükségleteinek, s csak mindkét fél számára igen káros következményekkel tarthatók továbbra is fenn”. A nemzetközi jogrend körüli viták természetesen tartalmi összecsapásokat tükröznek, s az intézményi világrend átalakítását követelő irányzatok is megoszlanak „radikális” és „reformista” variánsokra. M. Bedjaoui azt fejtegeti például, hogy az eddigi nemzetközi jog nem egyéb, mint az európai jog kiterjesztése, és 14
