Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - Kiss J. László: A katonai erők összehasonlításának néhány módszertani nehézsége
mindig akkor veszti el érvényességét, ha az egyik fél fegyverkezési specifikumai és biztonságpolitikai vonatkozási rendszerének alapvető összetevői jelentősen eltérnek a másikétól. Az eltérő struktúrák és koncepciók a fegyverkezési specifikumok figyelembevétele nélkül a számszerű összevetések sok esetben teljesen félrevezetők, s nem ritkán a politikai retorika malmára hajtják a vizet.9 A pusztán numerikus megközelítés alapján a kérdés úgy vetődik fel: vajon a NATO-nak van-e annyi páncélosa és hadosztálya, mint a VSZ-nek? A valóságos kérdésfeltevés úgy hangzik: vajon van-e elég hadosztály és páncélos ahhoz, hogy az egyik fél a másik támadását elhárítsa és viszont ? A NATO-stratégia szempontjából teljesen értelmetlen lenne annyi páncélost hadrendbe állítani, ameny- nyije a VSZ-nek van. Egy ilyen mennyiségi paritás létrehozása belső logikája szerint a NATO előretolt védelmi rendszerét tenné feleslegessé. Jellemző eljárás, hogy a VSZ-nek a hagyományos fegyverzetek terén fennálló fölényét a különböző értékelésekben - így az NSZK kormánya által kiadott „fehér könyv”-ben - a két szövetségi rendszer hadosztályainak és páncélosainak szembeállításával bizonyítják. Pusztán számszerű nagyságok alapján a Szovjetuniónak támadó szándékot tulajdonítanak, figyelmen kívül hagyva a szovjet haderő szervezeti, funkcionális és egyéb sajátosságait, továbbá olyan kiegészítő, lélektani-történelmi magyarázó elemeket, mint a hidegháborús „bekerítettség” és a második világháborúban a Szovjetuniót váratlanul ért náci támadás biztonsági traumája. A harckocsik száma abban az értelemben releváns, miképp illenek azok a katonai struktúra egészébe. A „nagy harckocsifölény = nagy fenyegetés” egyenletét differenciálatlanul nem lehet felállítani. Háború esetén nemcsak harckocsik állnak harckocsikkal szemben. Továbbá nem hadosztályt hadosztállyal kell szembeállítani, hanem a hadosztályok közötti egyenértékűséget kell megvizsgálni. A nyugati összehasonlításokban további gyakori hiba, hogy egy ország politikai motívumát katonai képességével cserélik fel. A Szovjetunió harckocsikban fölényben van, de ebből nem vonható le az a következtetés, hogy háborút készít elő. A motívumot és a képességet el kell választani egymástól.10 Számos nyugati szakértő sokkal helyesebben jár el, amikor tisztán katonai értelemben úgy határozza meg a NATO és a VSZ közötti egyensúlyt, hogy az egyik félnek sincs képessége arra, hogy politikai akaratát a másikra rákényszerítse. A nyugati szakértők jelentős része belátja, hogy az egyensúlyt nem szabad túl formalista módon felfogni. Szerintük az egyensúly a funkcionáló elrettentéssel azonos: az egyensúlyi katonai erőviszony az, amelynek esetében minden félnek elegendő katonai eszköze van ahhoz, hogy a másik katonai potenciálját semlegesíteni tudja, vagy hitelesen képes a saját pusztulás olyan kockázatával terhelni az ellenfelet, hogy a racionális támadónak el kell állnia e tervétől. Ennek a biztonságfelfogásnak az értelmében fennáll az egyensúly az esetleges egyensúlytalanságok ellenére is, ha az elrettentés létezik. Egy másik megfogalmazás abból indul ki, hogy nem a számok, hanem a sebezhetőség egyensúlyára van szükség: egyik félnek sem szabad elég erősnek lennie 45
