Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - Kiss J. László: A katonai erők összehasonlításának néhány módszertani nehézsége
agnosztikus magatartást hívott életre, másfelől a katonai erőviszonyokról folyó kelet-nyugati vita a nyolcvanas évek elején olyannyira átitatódott politikai és érzelmi elemekkel, hogy az érdemi párbeszéd feltételei rendkívüli módon megnehezültek. Emellett a katonai erőviszonyok értékelésében Nyugaton döntően két iskola befolyása vált meghatározóvá. A londoni Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete (IISS) értékelése egy általános katonai egyensúlyból indul ki, miszerint a Szovjetunió az egyik, a Nyugat egy másik területen van előnyben, de a fejlődés irányzata a Szovjetunió fölénybe kerülése felé tart. A másik iskolát a Reagen hatalomra kerülésével előtérbe került azon amerikai szakértők képviselik, akik a Szovjetunió általános katonai fölényét hangsúlyozzák. Ez utóbbiak azonban elsősorban nem gondos elemzésre alapozzák véleményüket, hanem a nyugati közvéleményt akarják megnyerni a megemelt katonai kiadások elfogadására. Éppen ebből a nézőpontból kiindulva rendkívül fontos, hogy az új nyugati békemozgalommal egy, a hivatalos biztonságpolitikával szembeni „kritikai ellennyilvánosság”, alternatív gondolkodásmód és problématudat született meg.1 Nem kétséges, hogy a kelet-nyugati tárgyalások menetére a katonai erők összehasonlításának módszerteni fogyatékosságai vagy célzatos torzításai közvetlenül hatnak. Számos nyugati békekutató nem minden alap nélkül hangsúlyozza: a leszerelési, illetve fegyverzetellenőrzési tárgyalások a legtöbb esetben csupán arra irányultak, hogy a fölény megszerzését a fegyverkezés meglévő szintjén biztosítsák, s a másik féllel szembeni alkupozíciót megerősítsék. Ily módon az eddigi kelet-nyugati tárgyalások annál alig eredményezhettek többet, mint hogy a fegyverkezési versenyt alacsonyabb szinten vagy a műszaki fejlődés teremtette minőségileg új dimenziókban tovább ösztönzik. Ezáltal a fegyverkezési verseny ördögi köre jött létre, melyet paradox módon a leszerelési tárgyalások is ösztönöznek.2 A nyolcvanas évek elején a nyugati országokban kibontakozott biztonság- politikai vita arról tanúskodik, hogy az „egyensúly”, a „paritás”, valamint a „kölcsönös elrettentés” megfellebbezhetetlennek tartott doktrínái mint a fölényszerzés nyílt vagy rejtett eszközei lepleződtek le. Ez a fejlődés azonban egyidejűleg utat nyitott az alternatív biztonságpolitikai koncepciók nemzeti és nemzetközi kimunkálásához. Nem véletlen, hogy a Palme-bizottság (amelynek keleti és nyugati szakértők egyaránt tagjai) jelentésében a „kölcsönös elrettentés” doktrínája helyett a „közös biztonság” alternatívájának az elfogadását javasolja.3 A „közös biztonság” megteremtése a többi között azt követeli meg, hogy a tárgyalások és a megállapodások során ne maradjanak olyan „rések”, amelyek az egyik vagy a másik fél számára lehetővé teszik katonai erejének a továbbfejlesztését és az egyezmények megkerülését. A „közös biztonság” megteremtése ugyanakkor megköveteli, hogy a katonai erők összehasonlításának közös, illetve közösen kialakítandó módszertani alapjai legyenek. A keleti és a nyugati békekutatók közös feladata, hogy a fegyverkezést ösz42
