Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 1. szám - Kiss J. László: A katonai erők összehasonlításának néhány módszertani nehézsége

tönző, hivatalos biztonságpolitikát igazoló erőviszony-összehasonlításokat másodlagos, alternatív vagy kritikai elemzésnek vessék alá, feltárva a különböző fegyverrendszerek közös besorolási kritériumait, strukturális és funkcionális meghatározásait, s a mindenkori összehasonlítás „mértékeit”.4 Ezen az úton fény deríthető arra, hogy miképp leplezhető technokrata érvekkel a megegyezésre irányuló politikai készség hiánya, vagy miképp lehet leszerelés vagy célzatos dezinfor- málás útján az ellenfélre gazdasági és társadalmi többletköltségeket hárítani, a tényleges biztonság magasabb szintje nélkül.

Katonai egyensúly — mi a mérték?

A nyugati szakirodalomban az egyensúly az a legfontosabb elv, amelytől minden leszerelésre és fegyverzetkorlátozásra irányuló törekvésnek ki kell indulnia. Eszerint az egyensúly stabilizálása mindaddig központi feladat marad, amíg a világrendőrséggel és fegyvermonopóliummal rendelkező „világkormány” létrehozása utópisztikusnak tűnik.5 Ám az egyensúly rendkívül komplex, állandóan változó, nem könnyen meghatározható fogalom. A gazdasági és társadalmi változások, a fegyverkezés minőségi korszerűsítésének gyorsulása, a földrajzi, geostratégiai egyenlőtlenségek szükségszerűen instabilitáshoz vezetnek az egyes részterületeken és azok kölcsönhatásában, s állandóan igényt támasztanak a kelet-nyugati egyensúly újrameghatározására. Ebben az összefüggésben elsősorban a katonai erő- egyensúly értelmezésének néhány problémájára fordítjuk a figyelmet, és eltekintünk a hatalmi egyensúly (balance of power) angolszász koncepciójától, mely az érdekeik érvényesülését maximalizálni kívánó szuverén államok nemzeti biztonsági problémáit vizsgálja a történelmileg változó szövetségesek és elkötelezettségek összefüggésében.6 De nem mulaszthatjuk el felhívni a figyelmet azokra a bírálatokra, melyek a katonai erőviszony-összehasonlítás és a mindenkori erőegyensúly viszonyára vonatkoznak. Néhány kutató úgy fogalmazta meg a dilemmát, hogy a kölcsönös nukleáris fenyegetés korában általában érvényesek-e még a katonai egyensúly és a katonai fölényen alapuló zsarolhatóság múlt századbeli elképzelései. Szerintük a mindenkori ellenfél katonai képességével való összehasonlítást a saját katonai képességek értékelésével kell felcserélni, nevezetesen azzal, vajon képesek vagyunk-e a támadónak elviselhetetlen kárt okozni. Ily módon a „sufficiency”-nek, az „elegendőségnek” és a „hiteles elrettentésnek”, s nem az „azonos jogok és felső határok” szempontjainak kell a stratégia és a fegyverkezéskorlátozási politika kritériumának lenni.7 Ez annyiban jelentene új kezdeményezést a leszerelési, illetve fegyverzetkorlátozási politikában, hogy a szemben álló erők puszta számszerű felsorolása helyett a bizalomépítő intézkedések s a saját képességek vizsgálata kerülne előtérbe.

Nyilvánvaló, hogy a katonai erőegyensúly a kölcsönös biztonság számára nem elegendő, bár az egyensúly növelheti az óvatosságot, és általában csökkent43