Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)

1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Valki László: A nemzetközi konfliktusok és a nemzetközi jogi szankciók

Nos, ha az előbb arra a következtetésre jutottunk, hogy csak a legsúlyosabb jogsértésekkel szemben alkalmazott totális és univerzális szankciónak van értelme, s megállapítottuk, hogy ilyet jogszerűen csak a Biztonsági Tanács rendelhet el, akkor a válasz csak egy lehet: a kisebb súlyú vagy jelentéktelen jogsértésekkel szemben többnyire értelmét veszti bármiféle individuális „önsegély” alkalmazása. Több okból is.

Először is - mint arról a bevezetőben szó esett -, ha a feltételezett jogsértő nem ismeri el a normaszegés tényét vagy saját felelősségét, az ügy nyitott, jogilag eldöntetlen marad. Ilyen helyzetben szankciót alkalmazni még akkor is kockázatos vállalkozás, ha az így cselekvő állam szubjektíve jóhiszeműen jár el, hiszen a másik fél - esetleg ugyanilyen jóhiszeműen - a saját eljárását tartja jogszerűnek. A feltételezett jogsértéssel kialakult konfliktus tehát egyszerűen eszkalálódik; előfordulhat, hogy a szankciókra az érintett állam megtorlással válaszol, s a folyamatot nehéz megállítani.

Jelentősége van azonban — a jogszerűség kérdésétől függetlenül - a szankció által kiváltott politikai feszültségnek is. A nemzetközi kapcsolatok szakértői attól óvják ugyan a megfigyelőket, hogy az államok magatartását antropomorf módon ítéljék meg, a reakciók azonban egy szankció alkalmazása esetén mégis meglehetősen „emberiek”. „Az államoknak lelke van” - írja valahol találóan egy nemzetközi jogász. A politikai vezetés nehezen képes napirendre térni egy ellene szándékosan végrehajtott retorzió vagy represszália felett, tudván, hogy az arról szóló döntést csak magas szinten hozhatták. (Különösen így van ez, ha magát a jogsértésnek tekintett cselekményt viszont alacsonyabb szinten határozták el.) A szankció mindenképpen elidegenítő módon, az együttműködési készség csökkenésének irányába hat; az az állam, amelyikkel szemben alkalmazzák, presztízsveszteségnek érzi a szankciót, és úgy véli, hogy e vesztesége még csak növekedhet, ha a szankció végrehajtása után tesz eleget annak a követelésnek, amelyet korábban elutasított. Előfordulhat, hogy a szankció alkalmazásának végső soron negatívabb hatása lesz a két ország viszonyára, mint magának a jogsértésnek.

A nemzetközi szankciók alkalmazásának problémái különösen érzékelhetők a belső jogi helyzettel összehasonlítva. A belső jog alapján hozott szankció lényege a kényszer kilátásba helyezése, még akkor is, ha az első intézkedések nem ilyen természetűek. Még a legenyhébb jogsértés elkövetője is biztos lehet abban, hogy ha nem teljesíti az ítéletben (határozatban) foglaltakat, tehát például nem fizeti ki pénzbüntetését, az állam vele szemben akár kényszereszközöket is kész alkalmazni egészen addig, amíg nem lesz hajlandó eleget tenni a jogi kötelezettségeknek. A belső jogban tehát a kényszer kilátásba helyezése vagy - szükség esetén - alkalmazása eldönti a közösség és az egyén között keletkezett konfliktust, „megfosztja az egyént attól, hogy magatartásának alternatíváit maga szabja meg”.26 A nemzetközi jogban ugyanakkor - mint láttuk - a végső fizikai erő kilátásba helyezése és alkalmazása csak a nemzetközi bűncselekmény esetére „tartogatott” eszköz, enyhébb jogsértésekkel szemben már nem alkalmazható. Az utóbbiakkal szemben szankcióként elrendelt intézkedések (például egy szerződés felbontása, kiviteli-behozatali tilalmak kimondása, diplomaták kiutasítása stb.) még eredményes alkalmazásuk esetén is legfeljebb csak befolyásolhatják a jogsértő államot magatartásának meghatározásában, tehát az utóbbi magatartásának alternatíváit azután is maga szabja meg.

Az előbbi tényezőknek tulajdonítható, hogy a nemzetközi életben nemcsak a kollektív szankciók alkalmazása ritka, hanem az individuális szankcióké is. Az államok rendszerint beérik egy egyszerű figyelmeztetéssel, a jogszerű teljesítésre való felszólítással, mivel ez is elegendő és általában célravezető. Vita esetén pedig rendelkezésre áll a tárgyalásos megoldás lehetősége, ami nem teszi ugyan lehetővé, hogy a sértett fél elérje követeléseinek maximumát, a létrejött kompromisszum azonban mindkét fél hosszú távú érdekeit szolgálhatja. Az érintettek „megőrzik arcukat”, presztízsveszteség nélkül kerülhetnek ki a konfliktusból, egyikük sem érzi úgy, hogy kényszer hatására cselekedett. Éppen ezért az ismertté vált szankciókkal alkalmazóik célja nem annyira a jogsértés „megtorlása” (esetleg maguk tudják a legjobban, hogy jogsértés nem is történt), hanem egy másik állam magatartásának a nyilvánosság előtti pregnáns és nyomatékos elítélése lehet. Ily módon és tekintettel arra, hogy nincs ma olyan fórum a világon, amely megbízhatóan eldöntené, hogy történt-e valójában jogsértés vagy sem, megállapítható, hogy a szankció alkalmazása az esetek túlnyomó többségében kilép a jog világából és annak szabályozott rendjéből, és szinte minden tekintetben politikai fegyverré válik.

71