Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Valki László: A nemzetközi konfliktusok és a nemzetközi jogi szankciók
toria jelentős és sikeres erőfeszítéseket tett a hiányzó fegyverek, lőszerek és egyéb felszerelések beszerzésére. Könnyen átalakítható, „civil” tehergépkocsit vásárolt például a nyugatnémet Daimler és Magirus cégektől, jóllehet a katonai járművek szállítását tiltotta a BT határozata. Rakétákat, lövegeket importált Izraelből, páncélosokat Svájcból, elektronikai berendezéseket az Egyesült Államokból, kézifegyvereket, lőszereket minden lehetséges forrásból, nem beszélve a nukleáris fejlesztéshez nyújtott - elsősorban amerikai - támogatásról. A dél-afrikai piac vonzotta a szállítókat; Pretoria kész volt a piaci ár kétszeresét is megfizetni az egyes árucikkekért, emellett jelentős összegeket áldozott vállalati és állami tisztviselők megvesztegetésére. A tranzitállamok elsősorban Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország és Szingapúr voltak. A fegyverembargó így nagyrészt eredménytelennek bizonyult. Legfeljebb ahhoz járult hozzá, hogy a Dél-afrikai Köztársaság valóban közelebb jusson egy önellátó hadiipar megteremtéséhez. Mindez nem jelentette azt, hogy más alkalmakkor és más szervezeti keretek között nem foglalkoztak a Dél-afrikai Köztársaság ügyével. Az apartheid politika elítélése minden évben napirenden volt az ENSZ közgyűlésén és a szakosított szervezetek közgyűlésein. Kézzelfogható eredmények azonban csak az Egészségügyi Világszervezetben, a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetben, az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetben, valamint a Nemzetközi Távközlési Szervezetben születtek, amelyek a hatvanas években kizárták Pretoriát a tagok sorából, illetve az utóbbi maga lépett ki a kizáró határozat meghozatala előtt. Az ENSZ-ből való kizárás a nagyhatalmak vétójoga miatt nem volt lehetséges, tagja maradt azonban a fajüldöző rendszer egyebek között olyan jelentős szervezeteknek is, mint a GATT, a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap, a Nemzetközi Polgári Légiforgalmi Szervezet, a Nemzetközi Postaügyi Szervezet stb. Nem kell különös éleslátás annak a következtetésnek a levonásához, hogy a fegyverembargó és néhány kizáró határozat a legkevésbé sem elegendő eszköz egy hatalmi rendszer megdöntéséhez. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi rendszer nem köthet olyan kompromisszumot, amely kielégíthetné a fekete többség érdekeit, és nyilvánvaló az is, hogy az emberi jogok nemzetközileg elfogadott normáit sem képes biztosítani. Ezek a célok csak a hatalmi rendszer megváltoztatásával érhetők el. Az említett szankciók kizárólag arra alkalmasak, hogy bizonyos nyomaté- kot adjanak a széles körű elítélésnek, helytelenítésnek, amely a kezdettől fogva végigkísérte a fajüldöző rendszer történetét. Alkalmasak lennének továbbá arra is, hogy a nyugati nagyhatalmak azt a benyomást keltsék az afrikai és más fejlődő államokban, mintha tettek volna valamit a fajüldöző rendszerrel szemben. Aligha lehet azonban az utóbbiakban nagyon erős ez a benyomás, hiszen tisztában vannak az idézett ENSZ-határozatok valódi jelentőségével. Éppen ezért az érintett államok közül többen érthetően arra a következtetésre jutottak, hogy az egyetlen járható út a dél-afrikai felszabadító mozgalmak közvetlen vagy közvetett támogatása. Az ENSZ-en kívül még az Amerikai Államok Szervezete léptetett életbe szankciót Dominika ellen 1960-ban.21 A szankció kiváltó oka az volt, hogy a dominikai Trujillo-rezsim ügynökei i960 júniusában sikertelen merényletet követtek el Betancourt venezuelai elnök ellen. Ezt megelőzően már feszült volt a helyzet a két ország között. Mivel Venezuela i960 januárjában panaszt tett Dominika ellen az emberi jogok terén uralkodó állapotok miatt, a merénylet nyilván az erre adott válasz volt. A júniusi akció után Venezuela nem fegyveres szankciókat követelt Dominika ellen. A követelésnek az AÁSZ helyt adott. A külügyminiszterek értekezlete augusztusban úgy határozott, hogy megszakítják a diplomáciai kapcsolatokat a Trujillo-dikta- túrával, és felfüggesztik a fegyverszállításokat is. 1961 januárjában kiterjesztették az embargót az olajra és az olajtermékekre, valamint a teherautókra. A határozatnak azonban Dominika legfőbb olajszállítója, az Egyesült Államok nem tett eleget. Nem döntöttek szélesebb körű, általános gazdasági bojkott bevezetéséről sem, annak ugyanis csak az Egyesült Államok részvételével lett volna jelentősége. Az utóbbi ehelyett a cukorbehozatal tilalmát szerette volna kimondatni, ezt viszont a washingtoni kongresszus utasította el azzal a sajátos indoklással, hogy egy ilyen döntés esetleg kiváltaná az amerikai javak államosítását Dominikában. Így azután a szankciók nem okoztak komoly gazdasági károkat Dominikának. A kényszerintézkedések másfél éves periódusa alatt az import jelentősen visszaesett ugyan, az export azonban - növekedési arányait tekintve - messze meghaladta a latin-amerikai átlagot. Ez valószínűleg annak tulajdonítható, hogy a diktatúra elővigyázatosságból erősen visszafogta az importot, tartva a további szankcióktól, míg az exportot nagymértékben támogatta. A szankciók meghirdetése minden jel szerint mégis jelentős politikai támogatást jelentett 66
