Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Valki László: A nemzetközi konfliktusok és a nemzetközi jogi szankciók
péseinek csak nagyon szerény köze lesz a nemzetközi joghoz, mivel lényegében „saját ügyének lesz a bírája”. Amennyiben a szankció alkalmazása mellett dönt, nincs biztosíték arra, hogy valóban jogosan járt el. Még abban az esetben sem, ha a sértett fél jóhiszeműen ítélte meg a jogsértés tényét, a jogsértő felelősségét, és a szankciót is ennek megfelelően alkalmazta. Mindebből levonható az a következtetés, hogy a nemzetközi jog jelenlegi rendszerében a szankció csak tényszerű következménye lehet a jogsértésnek, de nem jogkövetkezménye. Mint Hans Kelsen megállapítja, ha valamely állam szankciót alkalmazott egy másik állammal szemben, kétséges lesz, hogy az a jogrend szerint szankció vagy jogsértés-e, azaz hogy alkalmazta vagy éppen megsértette a jogrendet.® Az elmondottak arra mutatnak, hogy a modern nemzetközi jog nem intézményesítette a konfliktusmegoldás jogi módját, csupán elvi lehetőséget teremtett arra, hogy a nemzetközi bűntettek esetén a kollektív biztonság eszméje szerint járjanak el, illetve deliktumok elkövetésekor — valamennyi érintett fél egyetértésével - az államok a bírói utat válasszák. Egyik lehetőséggel sem éltek azonban az államok olyan mértékben, hogy az a nemzetközi életre jellemzővé vált volna. Mindez természetszerűleg következik a jelenlegi nemzetközi struktúrából, amelyet a szupranacionalizmus minden fajtájának elutasítása és a különböző társadalmi rendszerű országok tartós együttélése jellemez. A konfliktusok kötelező bírói vagy biztonsági tanácsi eljárással történő megoldása hierarchikus hatalmi viszonyokat feltételezne, mint ahogy az államon belüli igazságszolgáltatás is csak tényleges államhatalom talaján létezhet. A bírói függetlenség a belső jogban is csak viszonylagosan áll fenn: a bíró független lehet a felektől, de nem lehet független az államhatalomtól és az általa megalkotott jogtól. Nemzetközi viszonylatban a bíró még viszonylagosan sem lehet független a felektől; egy másfél száz államot számláló közösségben erre nincs lehetőség. A bíró továbbá nem függetlenítheti magát a nemzetközi erőviszonyoktól sem; döntéseit lényegében saját helyzete determinálja, állásfoglalásai (legalábbis a politikailag releváns ügyekben) óhatatlanul valamilyen hatalmi csoportosulás érdekeit szolgálják. A nemzetközi szervezetek által alkalmazott szankciók Az előzőkben csak az ENSZ keretében alkalmazható szankciókról esett szó. Ahhoz azonban, hogy valamelyest képet alkothassunk a nemzetközi szervezetek által elhatározott szankciók tényleges érvényesüléséről, be kell mutatni az egyetlen népszövetségi intézkedéssorozatot is, azt, amelyet Olaszországgal szemben az abesszíniái agresszió miatt léptettek életbe 1935-ben. A bemutatást egyébként még egy másik szempont is indokolja: ez volt a nemzetközi jog történetének első szervezeti keretek között megvalósított szankciója.7 A szervezet a'apító okirata, az Egyezségokmány kezdetben még nem abból indult ki, hogy minden szankció alkalmazásáról valamelyik vezető szervnek kellene határoznia. A 16. cikk értelmében . .ha a Szövetség valamely tagja egy nemzetközi viszályban a döntést háború útján keresi, ezt a tagot ipso facto olyannak kell tekinteni, mintha háborús cselekményt követett volna el a Szövetség valamennyi többi tagja ellen”. Ez utóbbiak ennélfogva . .kötelezik magukat, hogy az ilyen állammal szemben minden kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatot haladéktalanul megszakítanak”, valamint állampolgáraik között minden érintkezést betiltanak. A Népszövetség Tanácsa csak akkor volt illetékes, amikor az egyes kormányoknak ajánlást kellett tennie, hogy azok „. . . milyen fegyveres erőkkel járuljanak hozzá a szövetségi megállapodások betartását biztosítani hivatott fegyveres erőkhöz”. A nem katonai szankciókat tehát az államoknak automatikusan kellett volna alkalmazniuk az agresszorral szemben, míg a katonai lépéseknek csak a tanács ajánlásai (tehát nem kötelező határozatai) alapján lett volna helyűk. Az idézett cikket azonban a gyakorlatban nehéz lett volna alkalmazni. Korántsem volt ugyanis egyértelműen megállapítható, hogy ki az, „aki a döntést háború útján keresi”, s hogy milyen cselekmény nevezhető valójában háborúnak. Márpedig ettől függött, hogy a tagállamoknak automatikusan kell-e intézkedniük a szankciók bevezetéséről. Emiatt a közgyűlés később különféle módosításokat szavazott meg, amelyek egyebek között a tanács feladatává tették a megfelelő határozat meghozatalát a tekintetben, hogy sérti-e valamelyik állam magatartása az Egyezségokmányt, s hogy milyen időponttól kell az embargót bevezetni. A módosításokat azonban a tagállamok nem ratifikálták, így azok legfeljebb iránymutatásul szolgáltak a tanács és a tagállamok számára. A szankcióval kapcsolatos problémák tehát ott kezdődtek, hogy a ta61
