Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 3. szám - KONFLIKTUSOKRÓL - Valki László: A nemzetközi konfliktusok és a nemzetközi jogi szankciók
nács nem hozhatott kötelező határozatot gazdasági és katonai szankciók alkalmazásáról, ajánlásait is csak valamennyi tagjának egyetértésével hozhatta, még a nem állandó tagoknak is vétójoguk volt a szavazás alkalmával. Megkérdőjelezte a népszövetségi rendszer hatékonyságát az is, hogy nem minden politikailag jelentős állam volt állandóan tagja a szervezetnek; emlékezetes, hogy az Egyesült Államok sohasem vett részt munkájában, más nagyhatalmak pedig későbben kerültek be, illetőleg tagságuk korábban szűnt meg. Ilyen körülmények között meglepő, hogy egyáltalán sor került bizonyos szankciók alkalmazására Olaszországgal szemben. Amikor az olasz flotta 1935 nyarán folyamatosan szállította expedíciós hadseregének egységeit eritreai gyarmatára, és jelentős haderőt vont össze annak Abesszíniával szomszédos határán, a világ sejtette, mi fog történni. A Népszövetségen belül ezért felállítottak néhány bizottságot a konkrét ellenintézkedések kidolgozására, ami persze nem rettentette vissza Olaszországot a támadástól. Ez október 3-án be is következett. Az Alexandria közelében ekkortájt felvonult angol flotta elejét vehette volna ugyan az agressziónak, különösen, ha Franciaország katonailag támogatta volna a szárazföldön, de a két nagyhatalom szerette volna megtartani Olaszországot a németellenes „stresai frontban”, így nem szánta rá magát határozott lépésekre.8 A Népszövetségben néhány nappal a támadás után mindenesetre megszülettek az elítélő határozatok: a tanács agresszornak nyilvánította Olaszországot, és felkérte az illetékes bizottságokat a részletes szankciójavaslatok előterjesztésére. Ezek újabb két hét múltán javasolták a fegyver-, lőszer- és más hadianyag-szállítási, a bankkölcsönnyújtási és egyéb pénzügyi tilalom kimondását, az olasz áruk importjának felfüggesztését, valamint bizonyos nyersanyagok exportjának leállítását. A javaslatokat elfogadták. A bevezetés időpontjaként november 18-át határozták meg. Kezdetben nem sikerült egyezségre jutni az olajszállítások embargójával kapcsolatban, de december 12-én tíz állam, amelyek együttesen 75 százalékát fedezték Olaszország nyersanyagszükségletének, ebben is megállapodott. (Nem vett részt természetesen az utóbbi akcióban az Egyesült Államok, amely az olaszok egyik legnagyobb olajszállítója volt. Az Egyesült Államok csak arra vállalt kötelezettséget, hogy semleges marad a konfliktusban, s ez azt jelentette, hogy minden nem katonai kereskedelmi forgalmát fenntartja Olaszországgal.) December 8-án azonban már készen volt a hírhedt ATo«rr-.LűW-megállapodás, amelynek értelmében Anglia és Franciaország nem tesz katonai lépéseket az agresszorral szemben, s a Szuezi-csatornát sem zárja le, sőt elfogadja az olaszok jelenlétét Abesszínia kétharmad részén. A megállapodás nem lépett ugyan hatályba, de zöld utat engedett Mussolininak, akit ekkor már a gazdasági szankciók sem akadályozhattak meg az előrenyomulásban. Egyébként e szankciókat sem alkalmazták egységesen és zökkenőmentesen. Az Egyesült Államok mellett néhány népszövetségi tagállam sem csatlakozott az embargóhoz; ezek közé tartozott Németország, Ausztria és Magyarország. Arra hivatkoztak, hogy a szankciók mindenekelőtt saját gazdasági egyensúlyukat veszélyeztetnék. Az osztrák képviselő szerint Bécs számára Olaszország volt eddig az egyetlen dinamikusan bővülő felvevőpiac. A magyar küldött kijelentette, hogy az olasz-magyar kereskedelmi egyezmény a magyar külkereskedelmi politika gerincét képezi, azt felmondani nem áll módjában. Komoly gazdasági károsodás veszélyét jelezte Románia és Jugoszlávia is.9 Más európai országok sem találták következménymentesnek az embargót. Attól tartottak, hogy amennyiben teljessé válik az exporttilalom, az Egyesült Államok majd a helyükbe lép, és az olasz piac mindörökre elvész számukra. Néhányan attól is féltek, hogy Olaszország felfüggeszti majd a legnagyobb kedvezmény elvének alkalmazását, és a háború után sem fogja visszaállítani. Mindezek az aggályok nemcsak politikai forrásokból táplálkoztak: az Olaszországgal szoros munkamegosztásban lévő államok számára a várható anyagi veszteségek valóban jelentősek voltak. Az olasz termékek vásárlásának bojkottja következtében ugyanis a római államkincstár egy idő múlva képtelen lett volna a behozatalt finanszírozni. Éppen ezért a Népszövetség újabb bizottságot állított fel, amely a szankciót alkalmazó államok veszteségeinek kompenzációjára nézve dolgozott ki előterjesztéseket. Minderre - a szankciók teljes körű alkalmazására, a veszteségek pótlására - azonban nem sok idő állt rende'kezésre. Hailé Szelasszié már 1936. március 5-én fegyverszünetet kért, az olasz csapatok májusban bevonultak Addis Abebába, Mussolini pedig fe'vette az „Etiópia császára” címet. A Népszövetség közgyűlése június végén rendkívüli ülésszakot tartott, s július 4-én lemondott a szankciók további alkalmazásáró'. 62
