Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - Vincze Attila: Kína külpolitikája a KKP XII. kongresszusának tükrében
jesen eltűnt a dokumentumokból. A Kína és Amerika közötti súrlódások jelentkezésével ismét történtek rá utalások. A 6. plénum autentikusnak tekinthető történelmi tárgyú határozata - melyet a XII. kongresszus megerősített- ezt mondja: Mao elnök kései éveiben „fölvette a világ hármas felosztásának helyes stratégiáját.”38 A mostani hallgatásnak - figyelembe véve a korábbi tapasztalatokat és a jelenlegi összefüggéseket - több oka is lehet. A hallgatás jelenthet elvetést, leplezhet el nem döntött doktrinális szembenállást. Lehet jól felfogott taktikai oka is: a doktrína elég nyíltan, pontosan határozta meg az ellenfelek és a szövetségesek körét. Ennél már célszerűbb a partnereket bizonytalanságban tartani. Doktrinális szempontból is figyelemre méltó az a két mozzanat, amely a KKP elméleti folyóiratának egyik, a kongresszust magyarázó írásában látott napvilágot. Az egyik az, hogy jelenleg egy bővített tartalmú antihegemoni^rnus képezi a kínai külpolitika alapját. Ennek egyaránt van amerika- és szovjetellenes töltése. Ezért jelenti ki az említett tanulmány: Kína kész összefogni „minden egyesíthető erővel” a hegemonizmus ellen; „a békés egymás mellett éléshez való ragaszkodás és az andhegemonista harc ugyanazon kérdés két oldala”; ha a „hegemonista hatalmak” elismerik, hogy Kína szuverenitása és biztonsága sérthetetlen, akkor Kína és ezen országok kapcsolatai fejlődhetnek, ám Kína akkor sem mond le arról a jogáról, hogy fellépjen ezeknek az országoknak „más országokkal szembeni hegemonista politikája ellen”. A másik mozzanat egy szervezettnek tűnő fogalomrendszer megjelenése: főellenség, másodrendű ellenség, közvetlen szövetséges, közvetett szövetséges.39 A beszámolóban említett Japán, Egyesült Államok, Szovjetunió sorrendből következik, hogy a kínai külpolitika legfontosabb irányának ma is a fejlett tőkés világot tekintik, ezen belül felértékelték a gazdaságilag legfontosabb, politikailag legstabilabb japán kapcsolatot, és lejjebb kellett értékelniük az Egyesült Államok részéről mindig is inkább politika motiválta amerikai kapcsolatot. A kínai-japán viszony taglalásakor a beszámoló a konstruktív mozzanatokat helyezte előtérbe, a negatívumokat ezeknek alárendelten említette. Hu Jao-pang hivatkozott a kapcsolatok mély történelmi gyökereire, a két nép sorsközösségére (mindkettőt sanyargatták a japán uralkodó osztályok), s „tartós, stabil kapcsolatok”, „nemzedékről nemzedékre öröklődő barátság” mellett szállt síkra. A zavaró elemeket (egyes japán körök kísérletei a Kína és Kelet-Ázsia elleni japán agresszió megszépítésére, a militarizmus felélesztésére) elháríthatónak minősítette. Ehhez partnert lát a japán népben, a kormányon belüli és kívüli józan japán körökben. A Szenkaku-kérdést a kongresszusi dokumentumok nem említik. Ay Egyesült Államokhoz fűződő viszonyt elemezve, a beszámoló azonos hangsúlyt helyezett Kína kapcsolatépítő készségére, valamint az amerikai magatartásból adódó, „árnyékot vető” tényezőre: a tajvani kérdésre. A beszámoló kifogásolta a tajvani kapcsolatokra vonatkozó amerikai törvényt, a Tajvanra irányuló amerikai fegyverszállításokat, azt, hogy az Egyesült Államok Tajvant „önálló po32
