Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - Vincze Attila: Kína külpolitikája a KKP XII. kongresszusának tükrében
Ez viszonylag új helyzetet teremtett, amelyben kifejezésre jutottak Kína és a tőkés világ korábban is objektíve létező, de a közeledés jelenségei által elfedett érdekellentétei. A tőkés országok, főleg az Egyesült Államok részéről folyamatos törekvés volt és van arra, hogy a kínai belső folyamatokat a szocialista társadalmi-gazdasági rendszer gyengülésének irányába terelje. E törekvés szükségszerűen beavatkozásokkal jár. Ezek legbrutálisabb esete a tajvani kérdés kezelése. Tajvant az Egyesült Államok a zsarolás eszközének tartotta meg. E tekintetben nem hozott változást az 198z augusztusában kiadott kínai-amerikai közös nyilatkozat sem, bár a kínai vezetés Nyugat felé orientálódó szárnyának a kongresszus előtt nagy szüksége lett volna némi amerikai engedményre.32 A tőkés erőközpontoknak mindig számolniok kellett azzal, hogy egy jelentős kínai hadászati nukleáris csapásmérő erő perspektivikusan fenyegeti stratégiai érdekeiket. Jellemző, hogy az 1980-ban végrehajtott kínai interkontinentális ballisztikus rakétakísérletek Nyugaton - elsősorban Japánban - bizonyos aggodalmat váltottak ki. Kína és a Nyugat kapcsolatainak felfelé ívelése idején a Kínai Népköztársaság élesen enyhülésellenes politikai vonalat követett. Nyugaton már akkor számolni kellett azzal, hogy a feszültség szítása Kína számára azt a célt szolgálja, hogy a potenciális ellenfelek lekötöttségével időt nyerjen saját csapásmérő erejének kifejlesztéséhez. Egy esetleges konfliktus pedig a relatív megerősödés esélyét jelenthette volna. Ezeket az elképzeléseket szolgálták a Szovjetunióval szembeni egységfrontra tett nyílt ajánlatok. Kína korántsem arra pályázott, hogy kártyalap legyen bármelyik nyugati kormány kezében. Fölerősödtek a hatalmi súrlódások is, kiváltképp Kína és az Egyesült Államok között. Ezek olyan konkrét kérdésekben mutatkoztak meg, mint az új ENSZ-főtitkár személye körüli huzavona, a cancúni konferencia, a közel-keleti, a dél-afrikai, a közép-amerikai helyzet megítélése, az ASEAN-országokhoz való viszony s - 1981. december 13. után - a lengyelországi probléma. Még a viszonylag zavartalanabb kínai-japán viszonyban is felszínre kerültek bizonyos ellentétek. Ezt tükrözte az ún. tankönyv-vita, amely egyébként kínai részről a kongresszus egyik bel- és külpolitikai vonatkozású előkészülete volt. A kínai-japán ellentétek valójában mélyebbek. Politikailag: Japán nem kívánta magát elkötelezni Kína „hegemóniaellenes” politikája mellett; gazdaságilag: a két ország bizonyos fokig kiegészítheti ugyan egymást, de Kínának nem az a célja, hogy Japán nyersanyagszállítója legyen, Japánnak pedig nem az, hogy Kínát versenytárssá fejlessze; a Szenkaku-szigetek vitatott területi kérdése nem került ugyan elő (ez a viszonylagos problémamentesség jele), ám e megoldatlan téma változatlanul potenciális konfliktusforrás. E súrlódások erősödésével párhuzamosan Kína növekvő nyomatékkai hangsúlyozta a fejlődő világhoz való tartozását. A kongresszusi beszámoló ismét egyértelműen leszögezte: „A szocialista Kína a harmadik világhoz tartozik”, „Kína 29
