Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Notai András: Konfliktusok, konkurrencia és kooperációs lehetőségek az EK-Japán kapcsolatokban
amely a kiszoruló, kevésbé versenyképes termékek gyártására - komparatív előnyeinek birtokában - vállalkozik. Ez a környezet a jelenlegi világgazdasági helyzetben döntően a gyorsan iparosodó távol-keleti és kisebbrészt latin-amerikai országok köre (és potenciálisan az európai KGST-országok). Japán exportsikerei nem választhatók el attól a ténytől, hogy a feldolgozóipar, ezen belül az úgynevezett strukturálisan lemaradó ágazatok termékeiből sokkal többet importál a távolkeleti, de a latin-amerikai országokból is, mint az EK. Anélkül, hogy részletes elemzésbe bocsátkoznánk, megkockáztatható az a hipotézis, hogy az EK kiszorulásában nem hagyható figyelmen kívül az integráció szerepe, amely a megváltozott világgazdasági helyzetben gátolj a-fékezi a tagországoknak a kívülálló és a strukturális fejlődés, valamint az ipari munkamegosztás szempontjából kedvezőbb gazdaságokkal való kapcsolatok elmélyítését. E tekintetben a földrajzi távolságokat hangoztató érv sem tűnik meggyőzőnek, hiszen a textíliák és ruházati cikkek szállítása általában nem túlságosan drága. A vas- és acéláruké az ugyan, de Latin-Amerika semmivel sincs közelebb Japánhoz, mint Nyu- gat-Európához, mégis az előbbi vas- és acélimportjában mintegy io százalékkal, az utóbbiéban alig i százalékkal részesedik. A világgazdasági versenyképességet a nyolcvanas, majd a kilencvenes években döntő mértékben határozza meg néhány kulcsszektor, különösen az elektronika fejlesztése. Ez az a terület, ahol Japán az elmúlt években műszaki nagyhatalommá vált, az EK pedig súlyos kudarcokat kényszerült elkönyvelni. Az integrált áramkörök termelésében vezető tíz vállalat között mindössze egy európai (Philips) foglal helyet, míg három japán és hat amerikai található a sorban. A versenyképességbeli eltéréseket jól tükrözi, hogy 1982 áprilisában az Egyesült Államok 5,6-ról 4,2, Japán 10,1-ről ugyancsak 4,2 százalékra csökkentette a félvezetők vámtételeit. Ezzel szemben az EK elektronikai ipara továbbra is 17 százalékos importvám védelme mögé bújik. A lemaradás annak ellenére nyilvánvaló, hogy 1975-1981 között az EK-tagországok mintegy 500 millió dollárt költöttek e technológia fejlesztésére. Ez a fejlesztés azonban nem EK-szinten valósult meg, hanem nemzeti keretekben. Ebből két következmény adódott: egyrészt mindenütt párhuzamos fejlesztésre került sor, ami a szűk nemzeti piacok mesterséges védelmét váltotta ki (különböző mennyiségi és műszaki jellegű korlátozások miatt e területen valójában nem működött a szabadkereskedelem); másrészt a nyugat-európai cégek egyre inkább ki voltak téve az erős amerikai és japán versenynek. Fennmaradásukat, fejlődésüket, a műszaki fejlesztésben mutatkozó lemaradás felszámolását egyre inkább amerikai és/vagy japán vállalatoktól remélhették. így végső soron az egyes EK-országok elektronikai ipara nem egymással, hanem amerikai és japán cégekkel integrálódott. Nem beszélhetünk EK-szintű iparpolitikai sikerről az adatfeldolgozásban sem. Az elektronikus vezérlésű szerszámgépek és a robotok termelésében az EK ugyancsak érezhető hátrányba került, annak ellenére, hogy például a szerszámgépek gyártásában a világ vezető térsége. A francia követelésre 1981-ben bevezetett