Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Notai András: Konfliktusok, konkurrencia és kooperációs lehetőségek az EK-Japán kapcsolatokban
a teendőket. Japán betörése a nemzetközi ipari munkamegosztásba a kezdetben nyilvánvaló bérelőnyökkel indult. De a textilipari, játékipari, majd acélipari exportot a műszaki fejlettség magas, majd ma már legmagasabb fokán álló termékek kivitele követte. A japán kivitel mindenkori jellemzője volt - és ez az EK-ba irányuló exportra is vonatkozik - az, hogy egyes termékekre koncentrált. így 1976-1979 között az EK-ba irányuló kivitelen belül a személygépkocsik exportja éves átlagban 64, a kisméretű teherautóké 46, a fénymásoló berendezéseké 40, az elektronikus óráké 75, a képmagnóké 144 (!) százalékkal nőtt. Ennél is gyorsabban emelkedett a legmagasabb műszaki fejlettséget képviselő, a piacon csak most megjelent sok termék exportja (komputerek, integrált áramkörök, adattároló berendezések stb.).17 Ez a koncentrált exportfejlesztés kétségtelenül súlyos zavarokat okoz Nyu- gat-Európa érintett ágazataiban. Szó sincs azonban arról, hogy a japánok a hetvenes évek második felében az EK érzékeny szektoraiba törtek volna be. Éppen ellenkezőleg: e szektorok a japán támadás hatására vesztették el a talajt a lábuk alól. E támadás következményeként derült ki, hogy világpiaci versenyképességük gyengült, ellenálló-képességük és újító erejük nem elégséges a támadás visszaveréséhez. A gyorsan növekvő japán piaci jelenlét nagyszámú védőintézkedés meghozatalához vezetett. Az azonban kérdéses, hogy pusztán ilyen lépésekkel meg lehet-e törni a japán lendületet. Erre a kihívásra a Közös Piac kétféle, de valójában az integráció gyengeségét tükröző választ adott. Vagy közös importkorlátozáshoz nyúlt, amennyiben valamennyi tagállam adott ipara veszélyesnek ítélte meg a fejleményeket, vagy - és ez történt az esetek többségében - a tagállamok eltérő gazdaságpolitikája, különböző mértékű versenyképességük és eltérő élességű strukturális problémáik nemzeti különutakhoz vezettek. Még az EK Bizottsága is kénytelen volt megállapítani, hogy azok a mennyiségi korlátozások, amelyeket egyes tagállamok a hatvanas évek végétől fenntartanak, nem segítik elő a közösség fejlődését, és nem adhatnak választ a japán kihívásra. A legutóbbi évek egyre erőteljesebben tolják előtérbe azt a felismerést, hogy a japán kihívással szemben csak aktív, offenzív, előremutató, a csúcsiparágak kifejlesztésére összpontosító és nem a lemaradó ágazatokat védő közösségi iparés kereskedelempolitika lenne a siker reményében alkalmazható. Ennek alapjai azonban - amint azt az EK maga is beismeri - nincsenek meg, és ugyancsak kérdéses, hogy a jövőben az erősödő külső konkurrencia hatására létrejönnek-e. Egyébként a tagállamok közötti gazdasági érdekkülönbségeket a japán gazdasági diplomácia igen ügyesen használta ki. A tagországok megosztására törekedett, majd amikor a közösség importkorlátozást helyezett kilátásba, ennek bevezetését ameddig lehetett, halogatta. Ezt többnyire azzal érte el, hogy egyes EK- tagországokkal kétoldalú megállapodásokat kötött, amelyek gyakorlatilag lehetetlenné tették a közös importpolitika alkalmazását. Végül, amikor már a halogató taktika sem ígért sikert, újabb termékek tömeges piacra dobásával kitért a közös 68
