Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - Vincze Attila: Kína külpolitikája a KKP XII. kongresszusának tükrében
lés eddig kialakított alapelvét, miszerint az egykori elnök érdemei elsődlegesek, hibái másodlagosak voltak, ez viszont elmarasztaló ítélet lenne a párt történetének tekintélyes részéről, árnyékot vetne a kínai forradalom értékeire és vívmányaira, tekintve, hogy Mao Ce-tung neve, tevékenysége összefonódott a forradalom győzelmével, a független szocialista Kína megteremtésével. A Mao Ce-tung-kérdés tisztázásának, a múlttal való szembenézésnek objektív és szubjektív akadályai vannak. Megalapozatlan lenne az a várakozás, hogy a KKP vezetése Canossát járva, egyik napról a másikra, totálisan megtagadja egykori vezérének életművét. Fogadjuk el, hogy a múlt drámai meghaladása nemkívánatos mellékhatásokkal járhatna, hogy bizonyos esetekben célszerűbb a fokozatosság. Az igazi nagy kérdés az: vajon a jelenlegi értékelés jelenti-e a legtávolabbi pontot, ameddig a KKP eljutott, vagy az események sodrában még tovább megy, s határozott kísérletet tesz arra, hogy leküzdje eszmei-politikai örökségének a történelmi elmaradottságban gyökerező legkonzervatívabb mozzanatait.16 Történelmi tény, hogy a határozott következtetések levonásának elmulasztása 1949 óta kétszer is tragikus következményekkel járt. A VIII. kongresszus első ülésszakán nem vonták le egyértelműen a hazai és a nemzetközi tapasztalatok alapján levonható konzekvenciákat, s ez forrása lett a „nagy ugrásnak”. Az ugrás kudarca utáni plénumokon szintén elmaradt az eszmei, politikai, személyi következtetések radikális levonása, s ez forrása lett a „kulturális forradalomnak”. Még ma is a Mao-kérdés az, amelyhez a kínai párt, a kínai társadalom nem kielégítő eszmei, politikai, morális állapotának jelenségei végső soron kapcsolódnak. Erről az állapotról a kongresszus kritikus, de a valóságnál kedvezőbb képet festett. Az elmúlt 4-6 év azt tanúsítja, hogy az emberek egy része kiábrándult, közömbössé vált. A „kulturális forradalom” 150-200 milliónyira tehető aktív résztvevője közül azonban nem kevesen maradtak hűek az anarchia elveihez és gyakorlatához. Egyes körökben ösztönös ellenzékiség tapasztalható, amely a múlt és a jelen viszonyaival való elégedetlenségben ölt formát. Tapasztalhatók eltérő előjelű és különböző eszmei-politikai indíttatású anti- maoista áramlatok is. Ezek egyike-másika - főleg értelmiségi, ifjúsági körökben - a Mao Ce-tung-ellenesség örve alatt a szocialista út j árhatatlanságát igyekszik bizonyítani. Hangjukat fölerősitette az egyoldalú nyugati orientáció, több gazdaság- politikai intézkedés (ezekről az okokról a kongresszuson is beszéltek), kezükre játszik a tartós, intézményes szovjetellenesség (erről a motívumról nem esett szó). Ezek az irányzatok igyekeznek építeni arra, hogy a lakosság jó része a szocializmus fogalmát az 1958-76 közötti negatív tapasztalatokkal azonosítja. E jelenségre a vezetés is felfigyelt. A nyitás és az új gazdaságpolitika kapcsán megélénkült káros jelenségek közül hármat emeltek ki: a burzsoá életforma térhódítását, az eszmei dekadenciát és a párt erózióját.17 A válasz a burzsoá liberalizmus elleni harc meghirdetése volt. A Központi Fegyelmi Ellenőrző Bizottság 22
