Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Király János: A Reagan-kormány Latin-Amerika-politikája
kedni a fajüldöző dél-afrikai rezsimmel, féltve ettől afrikai és közel-keleti elkötelezettségeit, vagy hogy az argentin haditengerészet önálló feladatokat akart magára vállalni) nem hátráltatják az Egyesült Államok azon törekvéseit, hogy a globális konfrontációból kiindulva a NATO működését a korábbi körzetén kívül eső térségekre is kiterjessze. Nyugat-európai országok is (Nagy-Britannia, az NSZK, Belgium, Hollandia) részt vettek az Egyesült Államok által a közép-amerikai országokkal megtartott közös Ocean Venture ’82, illetve Safe Pass ’82 fedőnevű karib-tengeri hadgyakorlatokon, amelyek szinte egybeestek a malvini konfliktus kirobbanásának időpontjával (1982. március vége - április eleje). A falklandi/malvini konfliktusban kezdetben közvetítői szerepet magára vállaló Egyesült Államok rendezési javaslatai15 mögött is a Pentagon azon elgondolásai húzódtak meg, hogy az Egyesült Államok haditengerészeti támaszpontot létesíthessen, és megerősíthesse hegemóniáját a dél-atlanti térségben. A gyarmati múlt maradványainak felszámolása kérdésében minden latinamerikai ország pozitívan foglalt állást a különféle nemzetközi fórumokon, s nem is vitatják Argentínának a Malvin-szigetekre való igényét, azonban az a módszer, melyet a katonai junta választott — azaz a katonai megszállás — már nem találkozott a térség országainak osztatlan helyeslésével. Az Amerikai Államok Szervezete tagországainak a malvini konfliktus tárgyában hozott első, 1982. április 14-i határozata - mely a latin-amerikai és karibi államok közötti érdekellentétek jegyében fogant, és komoly vitákra adott alkalmat - még nem, de a teljes latin-amerikai egység megnyilvánulásaként elfogadott második, május 29-én kelt határozata leleplezte az Egyesült Államoknak a konfliktusban alkalmazott manővereit, s elítélte az amerikai kormányt, amiért támogatást nyújtott Londonnak a dél-atlanti konfliktus eszkalációjához. A sors iróniája, hogy a dél-atlanti konfliktus eseményeinek menetében, illetve következményeiben mindhárom fő érdekelt ország nagyot csalódott: egyrészt csalódásának adott kifejezést az argentin katonai junta, amely az Egyesült Államok közép-amerikai antikommunista kereszteshadjáratának buzgó támogatásáért cserébe azt remélte az amerikai kormánytól, hogy támogatni fogja Argentína igényét és lépéseit a Falkland (Malvin)-szigetek visszaszerzésére európai NATO- szövetségese ellen. Csalódott az Egyesült Államok is, mert a csaknem egy hónapig tartó intenzív amerikai diplomáciai erőfeszítések is kevésnek bizonyultak, hogy a viszályko- dó szövetségesei között békét teremtsen. Nagy-Britanniának küldött figyelmeztetése, hogy ne menjen túlságosan messzire büntető expedíciójában és missziójában, nem akadályozta meg az argentin fegyveres erőkre mért megalázó katonai vereséget, amely maradandó következményekkel jár az Egyesült Államoknak a latinamerikai országokhoz fűződő viszonyára. A kezdeti nagy latin-amerikai lelkesedés egy Egyesült Államok nélküli, kifejezetten Latin-Amerika érdekeit képviselő új regionális szervezet létrehozására (melynek esetleg Kuba is a tagja lenne) most alábbhagyott, de az Egyesült Államoknak szembe kell nézni azzal a realitással, 55
