Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Berényi Pál: Ideológia és külpolitika: reideológizáció az Egyesült Államokban
bement lényeges változások érzékelésére, józan értékelésére és az azokból adódó logikus következtetések levonására, egyben a korábbi ideológiai sémák meghaladására. A „nyitás” politikáját ösztönözték kevésbé realista számítások is: a szocialista világ neutralizálása, a vele szemben felvonultatott erők átdobása a nemzeti felszabadító mozgalmak elleni harc frontszakaszára s az a remény, hogy a létező szocializmus is átállítja az ideológiai váltókat belső vonatkozásban éppúgy, mint abban az értelemben, hogy - országainak belső gyarapodására koncentrálva - kevésbé mutatkozik majd militánsnak a harmadik világban, beszünteti az ott folyó osztályharc progresszív erőinek támogatását. E megfontolások rendkívüli szerepét mutatja, hogy végül is az európai együttműködés eredményeit és perspektíváit összegező helsinki megállapodásokkal szembeni imperialista ellenakciókat azok a kudarcok érlelték meg, amelyek a Helsinkiben egyáltalán nem „szabályozott”, Európán kívüli országokban, Vietnamban, Angolában, Etiópiában, Kambodzsában, Afganisztánban és Nicaraguában következtek be. A hegemoni^musnak, a „kommunizmus visszaszorításának” a doktrínái - ezúttal a „status quo megőrzése”, vagy az „érdekszférák tiszteletben tartása” címszó alatt-újból feltűntek, de , mivel illúziónak bizonyultak, megbuktak. Ezgel szükségképpen leszakadtak az enyhülési politika amerikai híveinek táborából azok, akik valaha is kizárólag az ilyen - kifejezetten ideologikus - célok jegyében csatlakoztak hozzá■ Ez a differenciálódás az 1970-es évek második felében szükségszerű és egészséges irányú volt, a megmaradt, még mindig jelentős bázist alkotó enyhüléspárti erők platformja kikristályosodott. Hatásuk a tőkés országok külpolitikájára annyiban mutatkozott meg, amennyiben az a szocialista országokkal fenntartott és igényelt kapcsolatok ösz- szefüggésében nem tévesztette szem elől: nem önmagában a haladó erők előretörése, az egyes térségekben, országokban végbemenő konfliktusok veszélyeztetik a kialakult világrendet, mint inkább az azokra való reagálás nem adekvát természete és túlzott mértéke; nem kívánatos, hogy a „bolsevizmussal” való szembeszegülés szélesebb válságba torkolljon, katonai konfrontációvá fajuljon. A kompromisszumokat az ideológiai antagonizmus elé helyező politikusokat hevesen bírálók egyike, Podhoretz neokonzervatív ideológus szerint a Nixon-, Ford- és részben a Carter-adminisztrációk „konkurrens szuperhatalomnak láttatták a Szovjetuniót, amellyel tartós békemegállapodásokat köthetünk, s nem olyan kommunista államnak, amely alaptermészeténél fogva ellenséges irántunk . . . Ezyel megfosztották a szovjet-amerikai konfliktust morális és ideológiai dimenziójától (kiemelés tőlem - B. P.), attól, aminek alapján a kormány joggal igényelhet áldozatot a néptől, s az készségesen meghozhatja azt.”1 A Reagan előtti amerikai kormányok politikájának ilyen jellemzése meglehetősen sommás és nyilvánvalóan konjunkturális jellegű. Hiszen az ún. pragmatikus külpolitika képviselői - ide érthetjük a Nixon-, de már kevésbé a Ford- és a Carter-adminisztráció tisztségviselőit - sosem mondtak le az ideológiai konfrontációról. Az ideológiák „alkonya” semmiképpen nem jelentett számukra ideoló31
