Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Berényi Pál: Ideológia és külpolitika: reideológizáció az Egyesült Államokban
Az enyhülési politika vállalása az Egyesült Államok részéről ideológiai szempontból a harcias antikommunizmus és a globális hegemonista szemléletmód háttérbe szorítását, valamint - az NSZK és Franciaország ún. keleti politikájának példája nyomán — a politikai realizmus elemeit magában foglaló pragmatizmus irányzatának a felülkerekedését jelentette. Kissinger például az 1970-es években- a különféle irányzatok közötti harc során - fellépett a gyakorlati külpolitika és az Egyesült Államokban elterjedt ideológiai felfogások szétválasztásáért, más államok lépéseinek az ún. amerikai értékrendhez való viszonyítás nélküli megítéléséért. Tette ezt persze az amerikai érdekek érvényesítésének jelszavával, a konkrét eredményességnek a sokszor csak látszólagos „eszmei sikerek” fölébe való helyezésével. A globális erőviszonyoknak a 70-es évtized közepére tartós tendenciává fejlődött - az imperializmus számára történelmileg kedvezőtlen irányú - alakulása, az új világhelyzet nem konjunkturális természetének felismerése időszakában az ideológiailag többé-kevésbé homogén Egyesült Államokban uralkodóvá vált az a nézet, amely szerint a megszerzett pozíciók fenntartására, a további romlástól való megvédésükre a régi módszerekkel nincs lehetőség. Az új felfogás lényege az volt, hogy a partneri viszony kialakítása a szocialista világgal kedvező lehet az Egyesült Államok számára is, mind a biztonsági területen (a beláthatatlan végű nukleáris erőfelhalmozás visszafogása, a fegyverkezésre elpazarolt hatalmas anyagi eszközök átcsoportosítása révén), mind pedig a tőkés gazdasági nehézségek, majd az energia- és nyersanyagválságok enyhítése szempontjából. Az enyhülési politika vállalása azt jelezte, hogy - a haladás erőinek, közte a szocialista világrendszer erejének és vonzásának hatására - az imperializmus nem képes hűségesen követni saját, korábban kialakított ideológiai dogmáit. A békés egymás mellett élés intenzív szakaszának kényszerű elfogadása - ha ellentmondásosan és hullámzóan is - az imperializmus lényegi természetéből következő globális antikommunista beállítottság háttérbe szorításával, a szocialista típusú államok létjogosultságának elismerésével, és - legalábbis Európában - a kapitalista restaurációra irányuló nyílt, erőszakos módszerek feladásával járt együtt. Az enyhülési politikát elfogadó tőkés ún. reálpolitikának túl kellett lépnie a szűk értelemben vett burzsoá osztályérdekeken ahhoz, hogy modus vivendit alakítson ki a történelmileg visszafordíthatatlanná lett szocializmussal. Ebbe az irányba taszították a tőkésosztályt saját jól felfogott érdekei, mindenekelőtt a „túlélés”, majd később az előnyös gazdasági kapcsolatok érdekei. A régi értékrend elavulásához, az újjal való felcseréléséhez fontos objektiválódott feltételekre volt szükség: a katonai erőegyensúlyra és a szocialista országok olyan mértékű belső fejlődésére, ami kilátástalanná, így értelmetlenné tette a „felszabadítás” doktrínáját, s egyben gazdasági partnerré tette őket a náluk fejlettebb régiók számára. Ezek mellett a szubjektív tényezőt sem szabad lebecsülni: a tőkés világban folyó belső hatalmi harc során olyan burzsoá politikusok kerültek felelős kormánypozíciókba, akik helyzetüknél és személyes tulajdonságaiknál fogva képesek voltak a világban vég30
