Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Berényi Pál: Ideológia és külpolitika: reideológizáció az Egyesült Államokban
kai is együtt járó - külpolitikai funkcionálása esetében nem az, hogy az osztályérdekeket sűrítetten kifejező ideológia egyáltalán helyet kaphat-e a külpolitika szférájában. Arra próbáljuk keresni a választ, hogy a meghatározott - haladó vagy reakciós - politikai gondolati rendszerek, eszmeáramlatok, felfogások milyen hatást gyakorolnak az államok külpolitikájára s ezáltal a nemzetközi viszonyokra. Továbbá szükségszerű-e, hogy az ideológiai harc éleződése veszélyeztesse a nemzetközi kapcsolatok kialakult rendszerét, a békés egymás mellett élés, a párbeszéd és az együttműködés politikáját ? Vizsgálódásunk fő tárgyát ezúttal az Egyesült Államok ideológiai viszonyai és külpolitikája képezi. A tapasztalat szerint ugyanis az Egyesült Államok uralkodó osztálya az imperialista külpolitika érvényesítésére és alátámasztására újból erőteljes ideológiai fegyverkezést folytat. A külpolitika reideológizálásának lényege: az amerikai monopoltőke legbefolyásosabb köreinek nyomására a kormányzat olyan politikai irányvonalat követ, s olyan specifikus eszközöket vet be, amelyeknek mindenek felett álló célja a nemzetközi viszonyok struktúrájának és evolúciójának alávetése a burzsoázia alapvető érdekeinek, osztályideológiájának. * Talán nem szükséges itt különösebben bizonyítanunk, hogy a reideológizáció nem a - mindig is jelen levő - osztályideológia „bevitelét” jelenti a külpolitikába. Az amerikai külpolitika a szocialista világrendszer kialakulása, a gyarmatbirodalmak felbomlása óta alapvetően nem változtatott azon az eszmerendszeren, amelynek fő jellemzője az antikommunizmus, valamint a társadalmi haladás szükség- szerűségét tagadó globális hegemonista szemlélet. E kettős ideológiai építményre alapozódott a hidegháború politikája, amely - ne feledjük - nemcsak a monopoltőkének a szocialista társadalmi formáció földrajzi továbbterjedésére való jellegzetes reagálása volt, hanem fontos belső funkciót is teljesített. Biztosítani hivatott annak a „nemzeti kohéziónak” a fenntartását, amelyre az Egyesült Államok uralkodó köreinek mindig is feltétlenül szükségük volt, s fő eszközéül - az izola- cionizmus feladása után - csak ilyen vagy olyan külső veszély szolgálhatott: a hitleri fasizmus, a japán militarizmus, majd az expanzionistaként ábrázolt Szovjetunió és a szocialista világrendszer létezéséből a magántulajdonra és a polgári értékrendre leselkedő „veszély”. A hidegháború politikája romboló hatást gyakorolt a nemzetközi viszonyokra, szétzilálta a fasizmus ellenében létrejött szovjet—amerikai politikai-katonai együttműködést, Nyugat-Európában ösztönzést adott az újfasiszta tendenciáknak, s világháborús veszélyt idézett fel. Ezzel együtt az imperialista propaganda végletekig felfokozott szovjetellenes konfrontációs hangulatkeltése elősegítette a tömegek körében egy olyan pszichózis, egy olyan mértékű „félelem” kialakulását, amely - az adott katonai erőviszonyok közepette - szerepet játszott az amerikai vezető körök tárgyalási készségének érlelődésében.