Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok külpolitikájának belső háttere és feltételrendszere
irányába mutató fejlődés olyan tényezőnek tűnt, amely - ha az Egyesült Államok döntő befolyást tud gyakorolni kibontakozásának folyamatára - a nemzetközi kapcsolatrendszert úgy alakítja át, hogy az nem növeli tovább az Egyesült Államok korlátáit, de legalább azonos mértékű, ha nem még súlyosabb korlátokat állít más országok elé. A 6o-as évek végén, a 70-es évek elején az Egyesült Államok nem volt többé abban a helyzetben, hogy globális méretekben a maga számára előnyös programokat és irányokat működtessen, csupán ahhoz volt ereje, hogy bátorítson, elősegítsen számára kedvező folyamatokat. Az Egyesült Államokban ebben az időszakban bizonyos értelemben az amerikai történelemben először kellett szembenézni az „alkalmazkodó transzformálódás” igényével. A második világháború utáni első két, két és fél évtizedben az amerikai külpolitikát a hagyományos amerikai küldetéstudat uralta. A külpolitikai gyakorlat szempontjából ez azt jelentette, hogy más országokat az Egyesült Államok saját modelljének megvalósíttatása révén kívánt a „haladás útjára” vezérelni, és lényegében minden más országot az ehhez a modellhez való közeledés függvényében ítélt meg. Az amerikai külpolitika vezérlő elvévé vált, hogy más országok „nemzeti építése” feltételeinek tekintse azt, ami az amerikai modell megvalósításához leginkább kedvező. Ez a külpolitika egy olyan nézetrendszer gyakorlati tükröződése volt, amellyel az amerikaiak többsége évtizedeken keresztül egyetértett. Ezt a nézetrendszert azonban súlyos csapás érte a vietnami háborúban. Az az amerikai erkölcsi érzék, amely a nemzetközi ügyekben kötelező érvényűnek és kötelező feladatnak tekintette a „jótékony” beavatkozást, nem tudta megemészteni, hogy az intervenció áldozata ebben a konkrét esetben nem tart igényt az Egyesült Államok jótékonyságára. A beavatkozás Vietnam esetében nem járt eredménnyel, a konfliktus az amerikai közvélemény számára egyre kevésbé elfogadható módon elhúzódott, a háború túlságosan sokba került, és a hetvenes évek elején valójában semmiféle amerikai érdekkel nem volt igazolható. A népszerűtlenség fokozódása, amelyben kétségtelenül nagy szerepet játszott, hogy amerikai pénzt és életeket áldoztak fel egy megnyerhetetlen háborúban, növekvő mértékben erősítette az amerikai közgondolkodásban azt az igényt, hogy az így elfecsérelt erőforrásokat inkább hasznosabb hazai célokra használják. így az amerikai külpolitikai döntéshozatalra, az amerikai politikai vezetésre egyre növekvő nyomás nehezedett a közvélemény és áttételesen a kongresszus részéről is, hogy csökkentse a szükségtelen amerikai tengerentúli kötelezettségeket, mindenekelőtt fejezze be a vietnami háborút. A kialakuló belpolitikai feltételrendszer erőteljesen abba az irányba taszította az amerikai politikai vezetést, hogy nemzetközileg inkább a kialakult befolyás stabil elemeinek megőrzésére, semmint a befolyás kiterjesztésére törekedjen. Az elkötelezettségek csökkentésére irányuló igény nem jelentette egyúttal az izolacionizmus újjáéledését. Elsősorban olyan külpolitika folytatását írta elő, amelyben az Egyesült Államok által közvetlenül már fenn nem tartható kötelezettségeket munkamegosztás keretében a szövetségesek vállalják át, és amely külpolitika a rendelkezésre álló és megerősítendő nemzetközi egyensúlyi keretek között 7
