Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok külpolitikájának belső háttere és feltételrendszere
lásait. Tekintettel arra, hogy változott a nemzetközi kapcsolatrendszer egésze, változott a szovjet-amerikai viszonyt jellemző tényezők belső struktúrája is, és mivel az amerikai közvélemény hozzáállása szintén változott, szükségessé vált az amerikai külpolitikának a realitásokhoz való hozzáigazítása. A társadalmi erők, a különböző tőke- és érdekcsoportok állásfoglalását befolyásoló tényezők közül az egyik legjelentősebb az, hogyan osztják el a rendelkezésre álló anyagi erőforrásokat. A hetvenes évek elején a hosszabb ideig tartó konjunktúra után, rosszabbodó gazdasági körülmények között joggal vetődött fel az a dilemma, milyen mértékben fordítsák erőforrásaikat a „nemzetbiztonsági” érdekek megvalósítására, illetve a belső szociális programok fejlesztésére. A rendelkezésre álló erőforrások újraelosztása azonban csak bizonyos koncepcióváltozás alapján valósulhat meg. Ugyanakkor ez az újraelosztás nemcsak gazdasági koncepcióváltást jelent, hanem egyúttal tőkéscsoportok közötti preferált választást is, ami magában rejti a politikai hatalom egy csoport vagy egy csoportkoalíció által történő megragadásának lehetőségét is. Természetesen mind a végrehajtó hatalom, mind a mögötte meghúzódó tőkéscsoportok kompromisz- szum kialakítására törekszenek. A végrehajtó hatalomnak politikája hatékony, sikeres kivitelezéséhez a lehető legszélesebb mandátumra van szüksége. A különböző érdek- és tőkéscsoportok közötti kompromisszumot elsősorban az diktálja, hogy valamennyien szeretnének rendelkezni az erőforrások bizonyos hányadával. Abban az esetben, ha a politikai hatalmat egy, a többi tőkés- és érdekcsoporttal kompromisszumra kevéssé hajlandó csoport szerzi meg vagy próbálja kisajátítani, természetszerűleg szembe találja magát a többi érdek- és tőkéscsoport koordinált akciójával. A hetvenes években Nixon középső elnökségi időszakát jellemezte ilyen kisajátítási törekvés, és vitathatatlan, hogy Nixon bukásában egy széles körű szembenállás is szerepet játszott. A tőkésosztályon belül kialakult kompromisszum akkor is megbomoihat, ha a működés során nem elég hatékony a kitűzött célok elérésében, vagy nem biztosítja megfelelően a rendelkezésre álló erőforrások újraelosztását. Ha ugyanis a kompromisszum lényege az volt, hogy a korábban meghatározó szerepet játszó tőkéscsoportok által kisajátított erőforrások egy részét más csoportok javára „irányítsák át”, de ténylegesen nem kerül sor erre a transzferre, akkor óhatatlanul élesednek az uralkodó osztályon belüli viták, végső soron megszűnhet a korábban kialakult kompromisszum. Ennek jele volt látható Carter elnöksége idején. Reagan megválasztása, a republikánus párt szenátusbeli győzelme, valamint a képviselőházban bekövetkezett előretörése azt is jelezte, hogy az amerikai uralkodó osztályon belül olyan együttműködési rendszer keretei kezdtek kialakulni, amelyek között a korábbiakhoz képest az erőforrások minőségileg nagyobb mértékű újraelosztására kerülhet sor. Ebben a törekvésben a kezdeményező szerepet vitathatatlanul azok az - elsősorban nyugati és déli - tőkéscsoportok játsz5
