Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 2. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok külpolitikájának belső háttere és feltételrendszere
tok körében. A konszenzus felbomlásában döntő szerepet játszott a szélesebb amerikai nemzeti érdekek és a külpolitikai elit körében kialakított egyetértésben tükröződő szűkebb érdekek közötti különbség jelentős növekedése. A vietnami háború okozta politikai és pszichológiai nyomás, a belső társadalmi nyugtalanság növekedése, a nyugat-európai és a japán gazdaság növekvő konkurrenciája, a nemzetközi pénzügyi válság, a dollár leértékelése, általában az Egyesült Államok számára rendelkezésre álló természeti kincsek csökkenő volta jelezte - a társadalmi erők közvetlen reagálásaival együtt -, hogy az Egyesült Államok egyre inkább korlátozottá válik nemzetközi cselekvőképességében. Az amerikaiak fokozottabban kezdték érezni az ország nemzetközi kötelezettségvállalásának terheit és kedvezőtlen hatásait, bizalmi válságba kerültek kormányukkal és szélesebb politikai intézményrendszerükkel szemben, végső soron megkérdőjelezték a korábban követett nemzeti prioritásokat. Külső és belső okokból szükségessé vált az Egyesült Államok nemzetközi szerepének, külpolitikai prioritásainak bizonyos mértékű átértékelése és újrameghatározása. Ehhez a nemzetközi kapcsolatrendszer objektív változásai a hatvanas évek végére lehetőséget is adtak. A belső egyetértés megbomlása nemcsak a prioritási rendszer megváltoztatását tette szükségessé. Számos jel mutatott arra, hogy az amerikaiak értékrend- szerében jelentős változások történtek. Egyre csökkent azok száma, akik hajlandók voltak támogatni az Egyesült Államoknak a nemzetközi kapcsolatok rendszerében elfoglalt helyével összefüggő szükségletek kielégítését. A közvélemény fokozatosan visszalépett a korábban vállalt kötelezettségek támogatásától, csökkent az ilyen kötelezettségek végrehajtására irányuló „nemzeti akarat”, növekedett a kétség az iránt, hogy a korábban kialakított politikai struktúra változatlanul és hatékonyan működőképes lesz. Bár a közvéleménynek a tömegtájékoztatás által befolyásolt hányada jelentős, összességében az Egyesült Államokban csökkent az a hit és elszántság, hogy az „elit-konszenzussal” megfogalmazott hagyományos amerikai célokért továbbra is érdemes küzdeni. Az egyetértés felbomlásával kapcsolatban álló másik fontos folyamat kétségtelenül az volt, hogy az amerikai társadalom fokozatosan, de egyre erőteljesebben csoportokra bomlott szét. A fragmentáció a Watergate-ügy után a politikai hatalmi struktúra különböző szintjein egyre erőteljesebben jelentkezett. Ennek legkirívóbb megnyilvánulási területei a választott testületek voltak, mindenekelőtt a kongresszus, de az elmúlt tíz-tizenkét évben ez a legmagasabb szintű politikai végrehajtó hatalomban is jelentkezett. Kissinger és Rogers, Brzezinski és Vance vagy Weinberger és Haig nézeteltérései nemcsak személyi viták voltak, hanem különböző felfogások, különböző csoportok nézetei közötti ütközések is. így a hetvenes évek elején, a Nixon-kormányzat megfogalmazása szerint, azzal a feladattal kellett megküzdeni, hogy úgy definiálják újra az Egyesült Államok nemzetközi szerepét, hogy közben az amerikai közvélemény és tőke számára elfogadható szinten tartsák az Egyesült Államok nemzetközi kötelezettségválla4
