Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Hajdók Lajos: Jurij Ivanov: Az Egyesült Államok kongresszusa és a külpolitika. A befolyásolás lehetőségei és módszerei, 1970-1980
tó és bírósági hatalomra oszlik. (Ezek közül a bírósági hatalom, a Legfőbb Bíróság, gyakorlatilag nem vesz részt az ország külpolitikai irányvonalának a meghatározásában.) A hetvenes években az Egyesült Államok uralkodó osztályán belül éles harc bontakozott ki. Egyesek sürgették, hogy az amerikai külpolitika a korábbinál jobban alkalmazkodjon a nemzetközi helyzet megváltozott realitásaihoz, mások viszont szembeszálltak az enyhülés folyamatával. E küzdelem következményeként a kongresszus az előző évekhez viszonyítva aktívabb szerepet vállalt a külpolitika meghatározásában - állapítja meg a szerző. A könyv első fejezete a kongresszusnak a külpolitikai meghatározására vonatkozó al- kotmáynos jogaival foglalkozik. Részletesen tárgyalja a katonai felhatalmazásokat, a költségvetési összegek ellenőrzését, a nemzetközi kötelezettségekkel kapcsolatos jogokat, a kinevezések megerősítését és az elnök vád alá helyezésének (impeachment) a kérdését. A szerző utal arra, hogy az Egyesült Államok alkotmánya nem határozza meg a külpolitika fogalmát. Az alkotmány értelmében a kongresszust illeti meg a hadüzenet joga, a kongresszus dönt a hadsereg és a hadiflotta létrehozásáról,ratifikálja a szerződéseket, jóváhagyja a legfontosabb kinevezéseket, biztosítja a külpolitikai akciók megvalósításához szükséges pénzt. Később azonban lényegében az elnöki hatalom előjogává vált az amerikai fegyveres erők felhasználása külpolitikai célok érdekében. A szerző ezt példákkal bizonyítja. 1973. november 7-én, a vietnami háború kapcsán és a Watergate-ügy bonyodalmai közepette a kongresszus két háza megsemmisítette Nixon elnök vétóját, és kétharmados többséggel törvényt fogadott el a katonai felhatalmazásokról. A törvény szövegének elemzése arról tanúskodik, hogy az új jogszabály előirányozza ugyan a kongresszus tájékoztatását és a törvényhozás bizonyos akcióit az Egyesült Államok részvételével zajló fegyveres konfliktusokkal kapcsolatban, a kongresz- szus azonban csak azután foganatosíthat ilyen akciókat, ha az amerikai fegyveres erők az elnök döntése alapján már részt vesznek a konfliktusban. Nem voltak konkrét eredményei a kongresszus arra irányuló próbálkozásainak a hetvenes évek első felében, hogy korlátozzák az elnök hatalmát a fegyveres erők külföldi bevetésével kapcsolatban. A kongresszus a szokásos eszközökkel nem tudott véget vetni az indokínai háborúnak, s ehhez egy másik eszközhöz, a pénzügyi kiadások ellenőrzéséhez kellett folyamodnia. Az alkotmány értelmében csak a kongresszusnak van joga adókat kivetni, és pénzt biztosítani bármilyen állami célra. Ebben a vonatkozásban főleg a képviselőház szerepe növekedett az amerikai külpolitika meghatározásában. Azok a költségvetési módosítások, amelyek megtiltották az amerikai csapatok bevetését Laoszban, Thaiföldön és Kambodzsában, bizonyos fokig kétségkívül korlátozták az elnök szabadságát. A tények azonban azt bizonyítják - mutat rá a szerző, - hogy a háború földrajzi korlátozására irányuló kogresszusi erőfeszítések a gyakorlatban kevéssé voltak hatékonyak. A kongresszus alkotmányban lefektetett költségvetési jogai, úgy tűnik, biztosították, hogy a kongresszus mondja ki a végső szót a háború és a béke kérdésében, hiszen pénzeszközök nélkül nem lehet háborúzni. Az ilyen visszautasítás azonban nem annyira jogi probléma, mint inkább politikai minden képviselő számára. A kongresszus legfontosabb eszközei közé tartozik a katonai költségvetés megvitatásának és jóváhagyásának a joga. A szerző azonban hangsúlyozza, hogy a katonai költségvetés mértékét és tartalmát a Pentagon dolgozza ki, az elnökség egyetért vele, és a kongresszus sok éve már rendszerint lényeges változtatások nélkül hagyja jóvá azt. Ily módon a Capitolium szerepe ebben a fontos kérdésben másodlagos. A hetvenes években - akkor is, amikor a katonai költségvetés bírálata elérte a csúcspontját - és azóta is, a kongresszus változatlanul biztosítja a pénzt a hadászati fegyver- rendszerek összes alapvető programjának a kidolgozásához és végrehajtásához. A szerző a továbbiakban a külföldi segély- programokkal foglalkozik, amelyeket az amerikai külpolitika fontos eszközének tekint. A kongresszus e téren is fontos befolyásolási lehetőséggel rendelkezik. Az amerikai alkotmány úgy rendelkezik, hogy a szenátus „tanácsára és egyetértésére” van szükség a nemzetközi szerződések megkötéséhez. Ez nagy lehetőségekkel ruházná fel a szenátust a nemzetközi kötelezettségvállalások ellenőrzésében. A gyakorlatban viszont ezt korlátozza, hogy a végrehajtó hatalom széleskörűen alkalmazza a nemzetközi egyezményeknek azt a formáját, amelyet az amerikai jogban végrehajtó megállapodásnak (exe154
