Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1983 (10. évfolyam)
1983 / 1. szám - FÓRUM - Siskov, J.: Az imperializmus három központja közötti versengés új szakasza
Egyesült Államok teljes gazdasági és politikai uralma jellemezte. Az Egyesült Államok a második világháború végére a tőkés világban gyakorlatilag versenytárs nélkül maradt, vetélytársait a háború súlyosan meggyengítette. 1948-ban az Egyesült Államok ipara állította elő a fejlett tőkés országok összes termelésének 62,5 százalékát, tőle eredt az összes hosszú lejáratú külföldi tőkebefektetés mintegy 50 százaléka és a tőkés világ összes aranytartalékának mintegy 80 százaléka. Ez volt a helyzet még 1950-ben is, amikorra a nyugat-európai országok többsége és Japán már helyreállította gazdaságát. Ekkor az Egyesült Államokban termelték a gépkocsik 76, az acél 47 százalékát, s az ország az első helyet foglalta el a világon a szerszámgépek gyártásában is. A háború utáni években létrehozott nemzetközi valutáris rendszerek és nemzetközi gazdasági intézmények -Nemzetközi Valutaalap, Világbank, GATT, OEEC stb. - is erősítették az Egyesült Államok gazdasági túlsúlyát. A nemzetközi gazdasági kapcsolatok ismert angol történésze, W. Ashworth szerint, az Egyesült Államok „nemcsak a hivatalos nemzetközi szervezetek legnagyobb betétese volt, hanem az amerikai hitelek és kötelezettségvállalások, a nem kereskedelmi jellegű amerikai külföldi kiadások lehetővé tették a nemzetközi likviditás szükséges növe- islését, ami segítette a hosszú távú fejlesztési programok megvalósítását, és bővítette a nemzetközi kereskedelem lehetőségeit. Az Egyesült Államok szerepe azonban a nemzetközi gazdasági rendszerben akkor is domináns és központi maradt, amikor a többi ország már magához tért és gazdagabb lett, sőt egyesek közülük képesek voltak hasonló betétet is elhelyezni. Az amerikaiak nélkül a nemzetközi gazdasági tevékenységnek szembe kellett volna nézni a stagnálással és a szétbomlással, az újabb intézményeknek és politikának pedig kevés esélye lett volna a hatékony működésre.”1 A szerző imperialistabarát felfogását figyelembe véve is el kell ismerni, hogy eléggé pontosan jellemzi a monocentrizmust az akkori évek tőkés világgazdaságában, ami azután még kiegészült az Egyesült Államok abszolút dominanciájával a katonai-politikai szövetségek rendszerében, a NATO-tól az ANZUS-ig. Az 50-es évek végétől azonban ez a helyzet fokozatosan módosulni kezdett. „Az amerikai hegemónia időszaka az 50-es évek végén, a 60-as évek elején véget ért” - írta a „Nyugtalan partnerség” című könyvében a Harvard egyetem akkor még kevéssé ismert professzora, Henry Kissinger.2 Valóban, arra az időre Nyugat-Európa gazdasági súlya jelentősen növekedett, a külgazdasági kapcsolatai erősödtek, s kifejlesztette saját műszaki-tudományos potenciálját. Japán is az ipar legperspektivikusabb ágazatai intenzív fejlesztésének az útjára lépett. Míg az utóbbi egyedül kereste „helyét a nap alatt”, addig a legjelentősebb nyugat-európai országok az 50-es évek végétől, a 60-as évek elejétől az EK és az EFTA regionális integrációkban egyesültek, ami az első időben bizonyos lökést adott gazdaságuk gyorsított fejlődésének. A 60-as években az Egyesült Államoknak mint a kapitalista világ gazdasági központjának és hegemónjának a szerepe fokozatosan csökkent, a monopoltőke 102
