Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 2. szám - TÁRSADALMI ÉS ELMÉLETI KÉRDÉSEK - Kende István: A katonai tényező a nemzetközi osztályharcban
akkor mértéktelenül gyengébb Szovjet-Oroszországot a legnagyobb gazdaságikatonai hatalmak közös intervenciója sem tudta legyőzni. A Vietnam és az Egyesült Államok közötti háború elemzéséből is hasonló következtetésekre lehet jutni. Az erőviszonyok kifejezés tehát végtelenül komplex tény tömeget sűrít egyetlen fogalomba, napjaink társadalomtudományának talán legbonyolultabb fogalmába.1 Az erőviszonyok kapcsán - és attól függetlenül is - mostanában különösen sok szó esik a katonai erőről. Vajon miért van ma a katonai erőnek az erő tényezők összetett rendszerében fokozott szerepe, miben nyilvánul ez meg, s mi különbözteti meg e téren a különböző osztályerők törekvéseit? Háborúban a katonai faktor szerepe fokozott, bár ekkor is súlyos hiba volna lebecsülni a szűkebb értelemben vett politikai, morális vagy éppen a gazdasági tényező szerepét. A felelős szerveknek háborús állapotban elsődlegesen a katonai és az azt szolgáló tényezőkre kell koncentrálniuk. Következésképpen minden olyan helyzetben, amikor bármilyen okból fokozódik a háború veszélye, nő a katonai tényező jelentősége, súlya. Ez semmit sem változtat a „politika primátusa” alapvető tételén, amit már Clausewitz megfogalmazott. A katonai felkészülés, következésképpen a katonai faktor szerepének növekedése csakis politikai elhatározás függvénye, következménye lehet. Nem változtat ezen az sem, hogy a katonai felkészülés és készenlét jórészt a gazdaság függvénye, arra épül. „Az erőszak - írja e kérdés vizsgálata kapcsán Engels - nem puszta akarati aktus . . . Az erőszak győzelme fegyverek termelésén, ez pedig megint egyáltalában a termelésen, tehát - a »gazdasági hatalmon«, a »gazdasági helyzeten«, az erőszaknak rendelkezésére álló anyagi eszközökön nyugszik.”2 A feszültség fokozódása is előtérbe tolja a katonai tényező szerepét, így hát e faktor kiemelkedő szerepe ma a köztudatban, a tudományos elemzésekben és a diplomáciában is részben a feszültség mostani növekedésének velejárója, következménye. Mindebből azonban az is következik, hogy két szembenálló erő viszonyában a katonai tényező fontosságának fokozódása az egyik fél akarata révén, egyoldalúan is előidézhető. A feszültség megteremtése - ami az adott esetben az egyik fél elhatározásának, taktikai célkitűzéseinek is lehet a következménye - már magában is az erőviszony tényezőinek a hierarchiáját módosító faktor lehet. Kézenfekvő hát, hogy a katonai tényező szerepének növelése és az, amivel ez a gazdaságban együtt jár, egy adott stratégiai elképzelés fontos eleme lehet. Még a jelenlegi, globális szinten provokált magas szintű fegyverkezési hajsza előtt, egy korábbi amerikai stratégiai elképzelés, a „rugalmas reagálás” stratégiájának kialakítása idején, illetve éppen ennek az elképzelésnek a felülkereke- dése érdekében érvelve írta Henry Kissinger: „A korlátozott háború a konfliktusok oly formájává vált, amely képessé tesz minket arra, hogy ipari potenciálunkból a legnagyobb stratégiai előnyt nyerjük. Ez a legjobb eszköz arra, hogy ellenfeleink erőforrásait szakadatlanul lecsapoljuk, anélkül, hogy mindkét felet kimerítenénk.”3
