Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok katonapolitikai elképzelései a nyolcvanas évekre
ügyminiszter indoklása szerint nem egyszerűen a katonai kiadások mindent felülmúló emelését kell végrehajtani, hanem a katonai célokra fordítandó és megnövelt erőforrásokat katonai és politikai szempontból a leghatékonyabban kell felhasználni. Ma olyan kérdésekről vitáznak mint: Elegendő-e az Egyesült Államok katonai ereje elképzeléseinek megvalósításához? Milyen fejlesztéseket kell végrehajtani, és mit tesznek majd lehetővé a katonai fejlődés realitásai? Az erőfölény megszerzését a SALT-I. és a SALT-IL, illetve a sorra kerülő SALT (vagy START) -III. keretei által korlátozva, vagy a SALT-folyamat elvetésével - korlátok nélkül - célszerű-e végrehajtani ? Felkészült-e az Egyesült Államok minden szempontból egy korlátozott nukleáris háború megvívására, vagy sem ? Fel kell-e és fel lehet-e készíteni erre az Egyesült Államokat és legfontosabb szövetségeseit ? A viták eddig nem adtak a felvetett kérdésekre egyértelmű válaszokat. Ennek ellenére az érvek és javaslatok tanulmányozása rendkívül fontos és tanulságos nemcsak az amerikai katonapolitika megértése szempontjából, hanem az Egyesült Államok politikai szándékait és ezekkel összefüggésben a nemzetközi viszonyoknak a nyolcvanas években várható fejlődését illetően is. A katonapolitikáról folytatott vitában két fő álláspont alakult ki. A „minimális elrettentés” hívei számára a nukleáris fegyverek elsősorban politikai jelentőséggel bírnak, fő rendeltetésük a „nyerési lehetőségek” megtagadása az ellenféltől. Értékelésük szerint a nukleáris fegyverek megjelenése minőségi változást hozott a fegyverek történelmi fejlődésében, s alkalmazásuk esetén - óriási pusztító hatásuk miatt — nincs értelme a „győzelem” és a „vereség” megkülönböztetésének. A nukleáris fegyverek elsőként történő alkalmazása nyomán ellenőrizhetetlen eszkaláció indulhat meg, hiszen senki sem vívott még ilyen háborút. Egy ilyen eszkaláció könnyen fejlődhet általános nukleáris világháborúvá. Ahogy ennek a csoportnak az egyik képviselője, a Fegyverzetellenőrzési és Leszerelési Hivatal korábbi igazgatója, Paul Warnke 1974-ben a szenátus Külügyi Bizottsága előtt kifejtette: amilyen mértékben a harcászati nukleáris fegyverek elmossák a hagyományos és a nukleáris fegyverek közötti különbséget, olyan mértékben szállítják alacsonyabbra a nukleáris küszöböt. Ha pedig egyszer a szembenálló felek a nukleáris küszöböt átlépték, az eszkaláció folyamata visszafordíthatatlanná válhat. Ezért - ennek a csoportnak a véleménye szerint - az Egyesült Államoknak célszerű megfelelő elrettentő erővel rendelkeznie, amely akár bizonyos marginális fölényt is eredményezhet, de ennek tulajdonképpen nincs számottevő politikai jelentősége, illetve haszna. Ebből kiindulva az Egyesült Államoknak érdekében áll a Szovjetunióval leszerelési, fegyverzetkorlátozási tárgyalásokat folytatni. Az egyenlő biztonság elve alapján megoldható lenne a nukleáris fegyverek szintjének alacsonyabbra szállítása. Számukra - az amerikai katonai erő fejlesztésében - a kulcskérdést az jelenti, hogyan lehet növelni a rendelkezésre álló választékot a fenyegetéssel való elrettentés céljára, és ehhez milyen új fegyverrendszerekre vagy szervezetre van szükség anélkül, hogy ezzel növekedne az atomháború veszélye.8 Elsősorban a hagyományos 92
