Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Rajcsányi Péter: Az Egyesült Államok katonapolitikai elképzelései a nyolcvanas évekre
amerikai fegyveres erők fejlesztését sürgetik, és nem osztják azt a nézetet, hogy az Európába telepítendő közép-hatótávolságú rakéták számottevően javítanák az Egyesült Államok vagy szövetségesei biztonságát. Természetesen szó sincs arról, hogy ennek a csoportnak a képviselői ne értenének egyet a másik csoport szakértőivel abban, hogy az amerikai katonai erő fő feladata a külpolitika szolgálata és az Egyesült Államok nemzetközi befolyásának megőrzése. De a megváltozott nemzetközi erőviszonyokat érzékelve, ezek inkább a stabilizációt részesítik előnyben a háborúra való felkészülés kalandor vállalkozásával szemben. A másik csoport, a „kemény vonal” hívei nagyobb amerikai politikai részvételt és az Egyesült Államok korábbi nemzetközi szerepének visszaszerzését sürgetik. Katonapolitikai javaslataik az ehhez szükséges feltételeket kívánják megfogalmazni. Egyik ismert képviselőjük, Robert Tucker az „amerikai hatalom céljait” elemző tanulmányában a globális „fékentartás” (containment) korábbi, az ötvenes években uralkodó politikáját javasolta az Egyesült Államok számára követendő irányvonalnak a nyolcvanas évekre. Ennek a csoportnak a gondolkodásmódját az a nézet uralja, hogy az Egyesült Államok a nukleáris fegyvereket éppolyan eszköznek tekinti, mint bármely korábbi fegyvert, amelyet azért hoztak létre, hogy azzal háborút vívjanak. Ez a felfogás nem veti el az elrettentést, sőt kiterjeszti annak várható érvényesülési körét. Képviselői úgy vélik, hogy az elrettentésnek nemcsak abban az értelemben kell érvényesülnie, hogy megakadályozza egy nagyobb - esetleg nukleáris - összecsapás kirobbanását, hanem szerepet szánnak neki az első - feltevéseik szerint korlátozott - nukleáris csapásváltás után is. Azzal érvelnek, hogy egy első - mondjuk öt-öt rakétával végrehajtott - csapásváltás után a felek újraértékelik helyzetüket, és tárgyalásokat kezdenek. Ha ezek nem vezetnének eredményre, akkor újabb csapásváltásra kerülne sor. Az Egyesült Államoknak tehát arra kell koncentrálnia katonai erejének fejlesztésénél, hogy az egyes csapásváltások nyomán relatíve jobb helyzetbekerüljön ellenfelénél, és végül is „megnyerje” az atomháborút. E felfogás szerint tehát érdemes katonai fölényre törekedni, mivel annak határozott katonai jelentősége lehet, és még egy marginális biztonsági fölény is politikai befolyássá váltható át. Ennek kivitelezéséhez azonban hadászati tartalékra lenne szükség, amelynek mértékét előre senki sem tudja meghatározni. A fölényszerzés egyes hívei a „lefegyverző” első csapás képességének megszerzését kívánják ismét célként kitűzni. Az erőviszonyok mai állása mellett ennek semmi realitása nincs, de ez a törekvés komoly veszélyeket hordoz magában. E koncepció elfogadása a fegyverkezési verseny megújulását és azon belül is a hadászati értékű nukleáris rakéták számának növelését hozná magával. A megnövelt katonai képességeket ezután az Egyesült Államok megfelelő célpontkiválasztás és telepítési szerkezet mellett rendezné még inkább ütőképessé. A jelenlegi körülmények között egy ilyen elképzelés megvalósítására szolgálhat a Schlesinger-féle célpontrendszer; a NATO 1979. decemberi döntése, amelynek értelmében hadászati jelentőségű rakétákat telepítenek Nyugat-Európába; és a Reagan elnök által 1981. október 2-án bejelentett program a hadászati nukleáris erők fejlesztéséről. 93
