Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Gazdag Ferenc - Kiss J. László: A francia-nyugatnémet kapcsolatok alakulása a hetvenes években
vezetett. Ebben az értelemben a keleti politika szerződésrendszere az NSZK második államalapításának és a párizsi szerződések után biztonságpolitikája második pillérének tekinthető.23 A francia keleti politika történelmi értékfolytonosságával és a nemzeti önállóság központba állításával ellentétben az NSZK keleti politikája mint sajátos „identitási válság”24 belpolitikai kérdés, s egyúttal az összeurópai viszonyokat érintő folyamat, bizonyos értelemben egész Európa „belpolitikája” volt. Az Ostpolitik az NSZK politikai motivációjú érdekeit fejezte ki, s utat nyitott a politikai mozgás- szabadság kiterjesztéséhez, a „normális külpolitikai nagykorúság” megszerzéséhez.25 A keleti politika sajátos történelmi ambivalenciával is rendelkezik, mivel a nyugatnémet értelmezés szerint az enyhüléspolitika részeként egyidejűleg szolgálja a „német egység” összeurópai keretekben történő helyreállításának és a kölcsönösségen alapuló rendszerközi politikai és gazdasági együttműködésnek az érdekeit. A keleti politikának ez az ambivalenciája az általános nyugati enyhülési politikák osztálytartalmában, sajátos dualista jellegében gyökerezik, amely szerint a területi és az ideológiai status quo elismerése egyidejűleg utat is nyit a status quón belüli „békés és ellenőrzött változáshoz”, az európai status quo hosszú távú, történelmi átalakításához, egy feltételezett „európai békestruktúra” kialakításához. Ez a törekvés találkozott a nagyhatalmak nélküli, „tömbtelenített” európai Európa francia ideológiájával és politikai-diplomáciai gyakorlatával. Franciaországnak is komoly problémákat okozott a két ország keleti politikája közötti ütemkülönbség feldolgozása. A szocialista országokkal való kapcsolatokat több vonatkozásban privilégiumnak tekintő francia vezetés zavarodottan vette tudomásul a lépéselőny elvesztését az enyhülési politikában. Ekkor Pompidou a klasszikus egyensúlypolitika jegyében az angol közös piaci belépés elé állított de gaulle-i vétó feloldásával kívánta kiegyensúlyozni Brandt kancellár Ost- politik-jának dinamikáját. Tovább bonyolította a helyzetet a sikeres szovjet-amerikai tárgyalások miatti francia aggodalom is, amelyet jól érzékeltetett a „szuper- hatalmak kondomíniumáról” kimunkált teóriák széles körű belpolitikai támogatása. A francia vezetés az enyhülési politika folytatásához olyan csatornákat keresett, amelyeknek a biztonság továbbra is központi mozzanata maradt. Francia értelmezés szerint az enyhülés tömbpolitika-ellenes felfogása értelemszerűen vezet a szovjet-amerikai kivételezett bilateralizmus ellenében az európai biztonsági és együttműködési konferencia igenléséhez, de a korlátozottnak minősített középeurópai haderőcsökkentési tárgyalások elutasításához. A francia és a nyugatnémet keleti politikák szinkronba hozásának kialakításában Brandt mellett kiemelkedő szerepet játszott Schmidt és Giscard d’Estaing is. Egymást kölcsönösen meg tudták győzni arról, hogy a franciák által képviselt „európai” stratégia nem feltétlenül az atlanti vonal gyengítését jelenti, továbbá arról is, hogy az NSZK érdekeltsége a szocialista országokkal fenntartott kapcsolatokban nem irányul sem Franciaország pozíciói, sem pedig az EK fejlesztése 79
