Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)

1982 / 5. szám - SZEMLE - Aczél Endre: Vázlat a „thatcherizmus”-ról

májában) az autóbuszok fenntartásáért, akik történetesen csak gépkocsin közlekednek.

Ugyanez áll a reprivatizálási hullám felé sodródó közoktatásra és egészségügyre is. Ezek esetében a „thatcherizmus” azt a jogot védelmezi, hogy mindenki szabadon választhassa meg az általa igénybe venni kívánt szolgáltatás „tulajdon- formáját”, más szóval mind kevesebben „kényszerüljenek” állami oktatásra és állami egészségügyi ellátásra. A „kényszert” itt az eltökélt liberális máshogyan is értelmezi; ugyanaz kísért, mint a tömegközlekedés esetében. Azaz: miért adózzon az ingyenes állami egészségügyért az, aki csak magánrendelőkbe jár, és miért fizessen az állami iskolák fenntartásáért az, aki csakis magániskolába hajlandó küldeni a gyerekét?

(Ezen a ponton, emlékeztetőül is, megint érdemes felidézni a gazdasági liberalizmus megingathatatlan hitét abban, hogy „az egyenlőtlenséghez mindenkinek joga van”.)

Magától értetődik, hogy ugyanebből a meggondolásból kíván a kormány véget vetni az állami lakásépítésnek. Az „ideológia” egyébként tetszetős: rendelkezzék mindenki saját házzal vagy lakással. Csak éppen erre millióknak nincs módja - ezért kényszerülnek az állami segítség e formájának igénybevételére, amíg tehetik . . . Mert a helyi tanácsok kordában tartása is azzal a messzire tekintő céllal indult meg, hogy minél kevesebbet költsenek a közjólétre. Eszköz ehhez adókivetéseik törvényes úton való megsemmisítése, illetve a költségvetésükhöz kapott központi hozzájárulások csökkentése.

Ehhez az egész nagy vállalkozáshoz a helyi és központi kormányzati felelősség visszaszorítása, más szóval a „kollektivizmus” aláásása és „az ember sorsáért érzett egyéni felelősség” feltámasztása ad keretet. A morális szempontot azért hangsúlyozzák, mert a thatcheri - kritikai - etika szerint a brit polgár lassan eljut oda, hogy minden gondoskodást a közhatalomtól vár - következésképpen energiái elsatnyulnak, kezdeményezőkészsége megszűnik, rászokik arra, hogy neki semmit sem kell tennie önmagáért.

Mindezek után le kell szögeznünk, hogy a „kollektivizmus” felszámolásában - az ipari és a szociális szférát egyaránt tekintetbe véve - a thatcheri kurzus nem jutott nagyon messzire. Ennek okai a következők:

X. Igaz, hogy voltak és vannak reprivatizálások (most éppen a meghökkentő nyereséggel dolgozó British Telecom, a telefon- és távíróválíalat eladása van napirenden), de az igazi óriásokhoz a kormányzat még nem nyúlt hozzá. Egyrészt a veszteséggel dolgozó vállalatok után nem nagyon „kapkod” a magántőke, másrészt a több tízezres kollektívák elég erősek ahhoz, hogy akár drasztikus módon is útját állják a szociális biztonság csökkenésével járó reprivatizálásnak.

2. Az állami oktatás és az állami egészségügy sorvasztása három év alatt sem jutott odáig, hogy a tömegek számára nagyon érezhetővé vált volna a szolgáltatások mennyiségének és színvonalának csökkentése. A kormány lényegében különböző pénzek és juttatások „elcsipkedésénél” nem jutott messzebbre.