Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Aczél Endre: Vázlat a „thatcherizmus”-ról
j. A Választott helyi kormányzatok önállósága olyan tény, amelyen a demokratikus játékszabályok szerint a központi hatalom nem változtathat. Legfeljebb abban reménykedik, hogy a baloldali vezetésű tanácsok túlzott adók kivetésére kényszerülnek és megbuknak. A szakszervezetek, amelyek a konszenzus és a mindkét oldali mérséklet éveiben hozzászoktak ahhoz, hogy a kormány rendszeresen konzultál velük, bevonja őket a tervezésbe, a Thatcher-kormány idején elveszítették ezt a státuszukat. Az első pillanattól kezdve céltáblái az új rend kialakítását célzó igyekezetnek. Mivel az ötvenes évek eleje óta a konzervatívok is arra törekedtek, hogy szót értsenek velük, tehát létezik egy hosszú, a „thatcherizmussal” ellentétes precedens, célszerű kitérni az új keletű szakszervezet-ellenesség ideológiai előzményére. A liberális-monetarista szellemben gondolkodók a szakszervezeteket csak mint biztosító és jóléti (oktatási, szabadidős stb.) egyesületeket fogadják el. Mihelyt azonban megjelennek a munkaerőpiacon (s már vagy 80 éve jelen vannak!) - mondják róluk -, kényszercsoportokká válnak: nemcsak a munkaerő szabad adásvételét befolyásolják, hanem tagjaik munkahelyi viselkedését is. A lényeg az, hogy akadályozzák a piac „normális” működését, monopóliumként lépnek fel, a munkaerő vásárlója számára nem hagynak más lehetőséget, mint saját feltételeik elfogadását. Csakis így fordulhat elő - hangzik el ma -, hogy a piac képtelen felszívni a munkanélküliek egy részét. A szakszervezetek tudniillik elejét veszik a „lefelé alkudozásnak”, azaz annak, hogy az állástalan alacsonyabb bérért munkát vállaljon. Tekintettel arra, hogy a lerombolás nem járható út (bár sokan épp ettől tartanak), a Thatcher-kormány a szakszervezeti mozgalom drasztikus megfékezését tűzte ki célul. Ha úgy tetszik, ismét a szabadság és a jogegyenlőség nevében, mivel hivatali idejében olyan törvényt terjesztett be és fogadtatott el, amely a szakmai szervezeten kívül maradottak (elsősorban tagdíjat fizetni nem óhajtók) védelmét szolgálja olyan helyeken, ahol úgynevezett szakszervezeti (belépési) kényszer van. Egy másik, hatályba lépés előtt álló törvény a szakszervezetek kollektív, bírói úton való felelősségre vonását helyezi kilátásba rokonszenv- és szolidaritási sztrájkok esetén. Az elv: a szakszervezet magával, saját munkáltatójával törődjék, ne azzal, hogy történetesen más iparágakban, más munkahelyeken igazságtalanság ér munkásokat. Mivel a munkásszolidaritás az egész mozgalom talán legnagyobb ereje - még akkor is, ha csak szélsőséges esetekben ölti sztrájk formáját -, a csapás iránya semmi kétséget nem hagy maga után. Ennél mélyebb és átfogóbb harci módszere a kormánynak a munkanélküliség fenntartása. Nagy-Britanniában az általános tőkés recesszió és a deflációs politika együttes hatásaként 1982 őszére a munkanélküliek száma elérte a három és egynegyed milliót anélkül, hogy jelentős javulás volna kilátásban. Ennek a helyzetnek a kialakulásához a baloldal általános meggyőződése szerint a kor77
