Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Aczél Endre: Vázlat a „thatcherizmus”-ról
állami kiadások (közterhek) leépülésével egyidejűleg csökkennek az adók; 2. az állam nem szabályozza, hogy a munkaerőpiacon az adásvétel milyen bérszínvonalon történjék. E szálakon továbbhaladva eljuthatunk a thatcheri gazdaságfilozófia két alapkérdéséhez: az állam és a szakszervezetek, illetve e kettő viszonyának megítéléséhez. A jelenleg érvényes államfilozófia a korábbi szerep tagadásából táplálkozik. Előfeltevése az, hogy a végrehajtó hatalom megengedhetetlenül, egészségtelenül sokat vállalt magára, és ennek a „kollektivizmus” elburjánzása lett a következménye. Mindenekelőtt létrehozta a „vegyes gazdaságot”, azaz az ipar állami és magánszektorának elegyét. Ezzel a monetarista szemében - mint már korábban utalás történt rá - elkövette az első merényletet a piac szabadsága ellen, mert túllépett azon a tevékenységi körön, amely a liberális dogma szerint a „közhivatalt” megilleti. Továbbá: miután pozíciókat szerzett a gazdaságban - létrehozta a maga „monopolista szörnyeit” (a kifejezés a jelenlegi miniszterelnök ideológusaitól származik) az acél- és hajóépítő-iparban, a bányászatban és az autóiparban, a tömegkommunikációban és a közlekedésben -, rátelepítette bürokráciáját az ipar nyakára. Az eredmény az lett, hogy az államosított iparágak és vállalatok szinte kivétel nélkül veszteséget kezdtek „termelni” (más kérdés, hogy az államosítás előtt is csak szubvenciókból voltak képesek fenntartani magukat), és ellenálltak minden hatékonysági kísérletnek. Következésképp az adófizetők pénze szakadatlanul ömlött és ömlik ezekbe a „feneketlen hordókba”. A program, amit ennek a bajnak a gyógyítására a Thatcher-kormány meghirdetett, három lényeges dolgot tartalmazott:- az állami tulajdon reprivatizálását;- a monopolhelyzetben levő nagyvállalatok reprivatizálás előtti feldarabolását (a „szabad verseny” helyreállítása végett) és- az állami szubvenciók csökkentését a magántulajdonba nem adható vállalatok (például a városi tömegközlekedés) esetében. Az egyetlen korlátozás, amelyet a kormány hajlandó elismerni, a program végrehajtására vonatkozik - a vállalkozás nagysága ugyanis bevallottan legkevesebb két hivatali megbízást (8-10 évet) igényel. Más vonatkozásban az abszurdumig is elment: elérendő célként tűzte ki, hogy a nagyvárosi tömegközlekedés önfenntartó legyen (ennek köszönhetők London képtelenül magas metró- és autóbuszjegy-árai) - holott a közlekedési vállalatok erős támogatását minden „jóléti társadalom” természetes nyűgnek veszi, és tisztában van a tömeg- közlekedés és a nyereségesség egymást kizáró voltával. A példa ebben az esetben is irányadó a monetarista meggyőződésre és annak társadalmi töltetére nézve. A jelenlegi konzervatív kormánytól ugyanis idegen annak a gondolata, hogy közteherré váljék az, amit „csak” a túlnyomó többség élvez. Erkölcstelennek tartja, hogy - tegyük fel - olyanok fizessenek (adó for75
