Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Aczél Endre: Vázlat a „thatcherizmus”-ról
dik világháború utáni fejlődésnek, hogy a hatalomba visszatérő konzervatívok megtartották a munkáspárti bel-és gazdaságpolitika fő elemeit. Gilmour okoskodása szerint ebben a történelmi előrelátás mutatkozott meg. A Munkáspárt ugyanis meggyőződhetett róla, hogy az építményt, amit hátrahagyott, nem olyasvalaki vette át, aki csak ellenfél, hanem aki partner is. Ez a meggyőződés azután segítette vezetőit abban, hogy az „eredeti szocialista elvek” revíziója felé forduljanak, s történelmileg viszonylag rövid idő alatt harcos szocialistákból mérsékelt revizionistákká váljanak. Más szóval: abból a felismerésből kiindulva, hogy a konzervatívoknak a közös ügy lehetősége iránti bizalmat kell felébreszteni az ellenfélpartnerben, nem pedig antagonizmus felé sodorni, Churchill 195 i-től nem kísérletezett a labourista reformok visszacsinálásával. Ha megpróbálkozott volna az államosított iparágak és vállalatok reprivatizálásával, a „jóléti állam” részleges felszámolásával, a szakszervezetek figyelmen kívül hagyásával - írja Gilmour -, a Munkáspárt „bizonyosan balra fordult volna, és legfeljebb azt a vádat szegezhette volna Attlee volt miniszterelnöknek, hogy nem volt eléggé szocialista”. Ezek a szavak 1977-ben íródtak, valószínűleg Churchill apologizálásának szándékával, de egyszersmind prófétai módon. A kísérlet ugyanis, amibe Churchill nem fogott bele, Margaret Thatcher - akkor még ellenzékben lévő - konzervatív pártvezérre várt. Visszatérve az ötvenes évekhez: a Labour „revizionizmusa” komoly lépés volt a kormányzás homogén formáinak kialakulása és — mindkét oldalon — a „nemzeti konszenzus” ideológiájának térnyerése felé. E mozzanat súlyát - amely a „társadalmi béke” népszerű és erős gazdasági konjunktúrával megtámasztott fogalmában oldódott fel utóbb - megint csak a későbbiek miatt szükséges méltatni. A konzervatívoknak a hatalomba való visszatérése hat évet váratott magára, a Munkáspárté több mint kétszer ennyit. Kormányzásának ebben — a hatvanas évek egész második felét átfogó - szakaszában igazi „nemzeti pártként” lépett színre, a brit gazdaság korszerűsítésének ambiciózus terveivel. Irányzatát az irodalom ma „modernistának” nevezi. A birodalmi szerep szertefoszlása és a font sterling tartalékvaluta-szerepének megszűnése közepette a Wilson-kormány olyan szervező és rendező tevékenységbe fogott, amilyenre előtte az állam Nagy-Britan- niában még soha nem vállalkozott. Intervenciói folytán módosult az ipar szerkezete, megszülettek az állami kézben lévő óriásmonopóliumok. Intézményessé vált a háromoldalú együttműködés vagy ahogyan másképp nevezik: a háromoldalú tervezés. Ebben egyfelől - a CBI révén - a tőkések, másfelől a szakszervezetek vettek részt; a kettő között pedig a kormány foglalt helyet, hangsúlyozva a maga egyensúlyozó szerepét a tőke és a munka között. Végül is a feszültségnek, amely a Labour választási bukásához vezetett, minden elfogadható magyarázat szerint az volt az oka és kiváltója, hogy Wilsonék fokozatosan eltávolodtak saját társadalmi bázisuktól, összeütközésbe kerültek vele. Semmilyen várakozásnak nem tettek ugyanis eleget, amit a dolgozó tömegek a hatalom jellegének és működé69
