Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Aczél Endre: Vázlat a „thatcherizmus”-ról
radikális, egyszersmind a vagyonos osztályok helyzetét erősítő gyógymódok segítenek”. Ez a képlet valószínűleg többet feltételez a gazdasági és a kormányzati hatalom harmóniájáról, mint amennyi a valóságban létezik. A tőkés kormányzati hatalom nem feltétlenül szolgálja optimálisan a tőkét. A különböző tőkés érdekcsoportok szemszögéből nézve ez az optimum nem is létezik, lévén maguk az érdekek is - a társadalmi rend megőrzésétől eltekintve - egymástól eltérők. Ennélfogva kétségbe kell vonni azt a tőkés megegyezést, amit Aaronovitch feltételez Margaret Thatcher és a nevével jelzett irányzat hatalomra jutásával kapcsolatban. Ez a kissé nyers formájú és lapidáris ítélet óhatatlanul azt sugalmazza, hogy a kormánynak (konzervatív kormányzást feltételezve) és a Gyáriparosok Szövetségének (CBI) mint testületnek nemcsak az érdekeik — és ennélfogva a stratégiáik - szükségképpen azonosak, hanem taktikai értelemben is fedik egymást az elképzeléseik. Ez a feltételezés pedig az adott politikai rendszerben nem, vagy csak ritkán állja meg a helyét. A kormányzati hatalom nem egyszerűen a tőkés érdekek szolgai képviselője; de nem is valamely egyeztetett taktika „keresztülerőszakolója”. Egy kormány gazdaságpolitikai irányvétele feltétlenül osztályalapú és -tartalmú, de ez önmagában nem magyarázat sem a „thatcherizmusra”, sem a hozzá hasonló alapállású stratégiákra. Egyrészt tekintettel kell lenni a kormányzati hatalom relatív autonómiájára, másrészt arra, hogy ez a hatalom mint politikai képviselet az uralkodó osztály változatos érdekei közötti harmónia megteremtésére hivatott. Ennek a képletnek Nagy-Britannia esetében az a konkrét jelentése, hogy sem a „thatcherizmushoz” kötődő közgazdasági iskola - a monetarizmus - követése, sem a monetarista elvekből következő társadalompolitikai intézkedések vállalása (különösen abban a kérlelhetetlen formában, ahogyan a jelenlegi konzervatív kormány teszi) nem volt kikerülhetetlen választás. Már most hangsúlyozni kell, hogy a thatcheri koncepciót a hatalom előtti időszakban a párton — és talán a brit társadalmon belül is - a többség a szokásos radikális retorikának hitte, amely idővel ugyanarra a sorsra jut, mint hasonló elődei: besimul a brit politika realitásai közé, és lassan elenyészik. A thatcheri radikalizmust ezek után olyasvalaminek kell tekinteni, ami tartósan meghökkenti a konzervatív brit politikai establishment hagyományőrző szárnyát. De nemcsak meghökkenti: bizonyos értelemben félelemmel is tölti el, mert ez a radikalizmus óhatatlanul konfliktusokat szül, veszélyezteti a társadalom rendjét és főként békéjét. így azután nagyon is kétségessé válik - sokak szerint -, hogy a kísérlet valóban „erősíteni fogja-e a vagyonos osztályok helyzetét”. Ami viszont Aarovonitch-nak azt a tételét illeti, hogy a „thatcherizmus által képviselt jobboldaliság jelentős és tartós irányzat” a Konzervatív Párton belül (tehát nem szekta), azzal feltétlenül egyet kell érteni. E vázlat is kísérletet tesz arra, hogy - régóta meglévő irányzatról lévén szó - a genezist nagy vonalakban rögzítse. Témánk szempontjából lényeges - ha nem perdöntő - állomása volt a máso68
