Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - SZEMLE - Aczél Endre: Vázlat a „thatcherizmus”-ról
must”, miért nem jutott ki ugyanez a tisztesség a miniszterelnök és pártvezér elődeinek, Heath-nek, Home-nak, Macmillannek, sőt Churchillnek ? „Heath-izmust”, „home-izmust”, „macmillanizmust”, „churchilüzmust” a politikai irodalom nem ismer; nincs is bizonyíték rá, hogy ezzel a megkülönböztetéssel a szerzők valamelyike is élni kívánt volna. Ezek a férfiak ugyanis - ha eltérő formátumú politikusok voltak is - egyformán illeszkedtek a konzervatív tradícióba; politikai gyakorlatukban nem, vagy csak kis számban voltak olyan elemek, amelyek nem a folytonosságot, hanem az elkülönülést képviselték volna. E folytonosság lényege abban volna, hogy „a” konzervatív politikus bizalmatlan az önmagáért való változás-változtatás iránt; erre csak akkor szánja el magát, ha a gyakorlat szükségessé vagy elengedhetetlenné teszi. A hangsúly itt a gyakorlaton van, nem pedig elméleti előfeltevéseken. Minthogy a gyakorlat Nagy- Britanniában évtizedek óta a kétpárti váltógazdaság szülötte, és mint ilyen, intézményeiben és módszereiben is az itteni bal- és jobboldalnak egyként lenyomata, „a” konzervatív politikus gilmouri ideáltípusát nem eleve a másik fél által végrehajtott változások revíziójának gondolata vezérli, hanem a gyakorlat támasztotta szükség, amelyben azonban nemcsak a rendszer konzervatív típusú átrajzolásának igénye, hanem az elődök által hátrahagyott örökség korlátozó, mérséklő hatása is benne van. Úgy tetszik, Margaret Thatcher nem ez az ideáltípus, legalábbis eltökéltségében nem. A roham, amelyet a felhalmozódott örökség ellen indított, nem kizárólag a Munkáspártot, a szakszervezeteket, általában szólva a brit baloldal tömegszervezeteinek vívmányait, jogait és előjogait választotta céltáblául, hanem a Konzervatív Párt kompromisszumos hajlandóságát is. Azt a készséget, hogy tudomásul vegye, sőt beépítse saját rendszerébe a Munkáspárt által hátrahagyott reformokat, a szakszervezetek bekapcsolódását a „hármas tervezésbe” stb. Ez a fajta radikalizmus új jelenség a brit politikában - innen a megkülönböztetésnek szánt „izmus” kifejezés. A hagyományidegen újdonságnak - kivált egy olyan hagyományőrző szervezet, mint a brit Konzervatív Párt esetében - eleinte kevés híve van, és ehhez a „thatcherizmus” is szolgáltat statisztikai bizonyítékot. Amikor 1975-ben a párt vezérévé választották, Margaret Thatcherre az „árnyékkormányból” mindössze ketten szavaztak. (Sokak szerint ez csak ahhoz adalék, hogy a „pártarisztokrácia”, a konzervatív véleményvezérek idegenkedtek Thatcher asszonytól és körétől.) Ebből az időből való az a feltételezés, mely szerint az „izmus”, amely ennek az írásnak tárgya, voltaképp „egy fanatikus kis szekta filozófiája”, s ez a szekta valamilyen- megmagyarázhatatlan-módon hatalmába kerítette, ellenőrzése alá vonta a Konzervatív Pártot. A mód azonban megmagyarázható. És szó sincs szektáról. A marxista Sam Aaronovitch szerint a „thatcherizmus” által képviselt „jobboldaliság jelentős és tartós irányzat a [konzervatív] párton belül”. „Azért válhatott vezető erővé, mert a toryk és a nagyipar egyaránt arra a nézetre jutottak, hogy a gazdaság bajain
