Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - Balázs József: Ellentétek az atlanti szövetségen belül a nyolcvanas évek elején
don szándékozik növelni támadó hadászati lehetőségeit, hogy új amerikai rakétákat telepít Nyugat-Európába és a Szovjetunióhoz és szövetségeseihez közel eső, más körzetekbe. A Pentagon katonai szakértőinek számítása szerint ez fokozhatja az Egyesült Államok túlélési képességét konfliktus esetén. Ténylegesen a NATO- szövetségesek kerülnek az Egyesült Államok „első csapás”-doktrínájának élére. Őket teszik ki az első olyan csapásnak, amely a többség számára természetesen egyúttal utolsó lenne. Washington még saját szövetségeseivel szemben is megszegi az egyenlőség és az egyenlő biztonság elvét azáltal, hogy a Pentagon atomstratégiájának túszaivá változtatja őket.20 Ennek a helyzetnek a bonyolultságát és tartósságát tükrözi a NATO legutóbbi, bonni csúcsértekezletének záróokmánya is: „Az észak-amerikai haderők európai jelenléte és az Európa iránti amerikai nukleáris stratégiai elkötelezettség elválaszthatatlanul összefonódott a szövetség biztonságával.”21 Ebben rejlik Nyugat-Európa egyik legnagyobb - jelenleg feloldhatatlannak látszó - történelmi dilemmája. A világpolitikai kérdések azonos és eltérő megítélése az atlanti szövetségen belül A Szovjetunió és a szocialista közösség világpolitikai befolyásának visszaszorításában és csökkentésében a szövetségi rendszeren belül stratégiai nézetazonosság van. Abban is egyetértenek, hogy a nemzetközi konfliktusokat a tőkés világ alapvető érdekeinek megfelelően oldják meg. A robbanásveszélyes helyzeteket úgy kívánják megelőzni, hogy a társadalmi feszültségek megoldási módjai elkerüljék a forradalmi utakat, pályákat. Az atlanti szövetség mindkét szárnya érdekelt abban, hogy a nemzetközi kapcsolatok mai rendszerében, amíg csak lehet, fenn kell tartani, esetleg tovább kell erősíteni a tőkés világrendszer szerepét. A szövetségi rendszeren belül elsősorban a mai világpolitikai helyzet különféle problémáinak megoldási módozatairól folyik vita. Már utaltunk rá, hogy az enyhülés megítélésében, a kelet-nyugati dialógus folytatásának szükségességében lényeges ellentét feszül Nyugat-Európa és az Egyesült Államok között, különösen most, a Reagan-kormányzat időszakában. Eltérően ítélik meg, hogy a keletnyugati viszonyban az együttműködés, a dialógus, a feszültség és a konfrontáció viszonyában melyik tényezőre kell a hangsúlyt helyezni. Nyugat-Európa szerint saját céljainak eléréséhez a konfrontáció helyett az enyhülés és az együttműködés folytatása a célravezetőbb, mert a tőkés érdekeket lassabban ugyan, de ezen a pályán is lehet érvényesíteni. Kelet-Európa irányába a szelektív és differenciált politika folytatása - amelynek természetesen vannak vagy lehetnek negatív vonatkozásai is - legalább egy évig nem szerepelt a Reagan-kormányzat politikai szótárában. Ezzel szemben a nyugat-európai kormányok, a lengyelországi válság ellenére, mindvégig kitartottak a szelektív és differenciált külpolitika folytatása mellett. Nincs nézetazonosság a szövetségi rendszeren belül abban a kérdésben sem, 30