Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 5. szám - Balázs József: Ellentétek az atlanti szövetségen belül a nyolcvanas évek elején
versenybe kényszeredetten ment bele, de a döntési jog nagy része nem az ő kezében van, s ez a kettősség határozza meg magatartását. A NATO-n belüli hadászati (stratégiai) vitában az Egyesült Államok kormányzata - a politikai nyomás nem is titkolt szándékával - szövetségesei tudomására hozta, hogy a szovjet-amerikai hadászati erőviszonyban bekövetkezett változás, a paritás létrejötte miatt a jelenleg rendszerben álló nukleáris fegyvereivel nem tudja garantálni Nyugat-Európára a „kiterjesztett elrettentés” hadászati koncepcióját. Vagyis a nyugat-európai szövetségesek totálisan nem építhetnek az amerikai atomgaranciára. Legalábbis olyan mértékben nem, mint korábban, amikor az amerikai hadászati fölény még létezett. Az Egyesült Államok alapvetően ezzel a katonai „érvvel” győzte meg szövetségeseit a NATO 1979. decemberi kettős határozatának szükségességéről. A „hadszíntéri” atomeszközök európai telepítése nagyobb mértékben hordoz amerikai, mint nyugat-európai érdekeket, mivel az esetleges telepítéssel az Egyesült Államok egyfelől részben áthelyezi saját védelmét az európai térségbe, másfelől sokoldalúan kiszolgáltatott helyzetbe hozza saját szövetségeseit, erősen csökkentve mozgásszabadságukat.17 A nyugat-európaiak szándéka és érdekei nem arra irányulnak, hogy telepítsék a közép-hatótávolságú rakétákat, hanem arra, hogy a két világhatalom között érdemi megegyezés jöjjön létre ebben a kérdésben. A jelek arra mutatnak, hogy a Reagan-kormányzat - bár folytatja a tárgyalásokat ebben a kérdésben, valamint a hadászati fegyverzetek korlátozásáról és csökkentéséről is - valójában nem feltétlenül akar megegyezni, vagy csak igen sajátos módon: „A maximális kiegyensúlyozatlanság, az arányérzék egyszerű hiánya számos amerikai tényezőnek, nyugat-európai politikusnak is feltűnt. Javasolni a Szovjetuniónak, szüntesse meg azt az ernyőt, amely az imperialista nukleáris fenyegetéssel szemben védelmezi őt és barátait, ezzel párhuzamosan viszont megvalósítani az Egyesült Államok egész történetének legnagyobb arányú fegyverzetfelújítási programját - ez még a politikai szenzációkhoz hozzászokott polgári közvélemény számára is túlzás.”18 A fegyverkezés és a tárgyalások kérdésében valóságos ellentét van az Egyesült Államok és a nyűgat-európai szövetségesek között. Ez az ellentét feloldható lenne, ha az amerikai kormányzat hajlandóságot mutatna az érdemi megegyezések iránt mind a hadászati, mind az európai rendeltetésű atomeszközök kérdésében. Nyugat-Európa számára végső soron elfogadhatatlan az a perspektíva, hogy az Egyesült Államok önálló, a központi rendszerektől - relatíve - elkülöníthető, regionális-hadszíntéri atomhadviselési (támadásra alkalmas) képességet építsen ki a NATO nyugat-európai szárnyán. Ez növelné azt az amerikai hajlandóságot és számítási hibát, hogy egy súlyos kelet-nyugati válságban arra a reményre alapozza további katonai lépéseit, hogy egy katonai konfliktus Európában nem jelentené feltétlenül a totális atomháború kezdetét. S a konfliktus megállítható lenne, mielőtt kiterjedne az Egyesült Államokra is.19 Ennek az álláspontnak a tarthatatlanságát Nyugat-Európában is felismerték. Ezzel kapcsolatban fejtette ki véleményét Usztyinov marsall: „Az Egyesült Államok oly mó29
