Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Gazdag Ferenc - Kiss J. László: A francia-nyugatnémet kapcsolatok alakulása a hetvenes években
két ország közös érdekeinek közvetítésében és intézményesítésében, s jelentős hatást gyakorol a nyugati szövetségi rendszer strukturális fejlődésére is. A második világháború után az NSZK a nyugat-európai egyesülés támogatását nélkülözhetetlen eszköznek tekintette, hogy a megszállási intézkedésekben kifejeződő függőségét és az ennek megfelelő egyoldalú szerepét diszkriminációmentes szerződésekkel mérsékelje, illetve megszüntesse. Míg a többi nyugateurópai ország számára az egyesített Nyugat-Európa megvalósítása a szuverenitási jogokról való több-kevesebb lemondással volt azonos, addig az NSZK számára a szupranacionalizmus kínált lehetőséget a nagyobb nemzeti szuverenitás és a nyugati politikai rehabilitáció megszerzéséhez. A nyugat-európai egyesülés azonban nem csupán az NSZK-nak ígért politikai biztonságot, hanem Franciaországnak és a többi nyugat-európai országnak is az NSZK feltételezett revíziós törekvéseivel szemben. Az egységes Nyugat-Európa megteremtését célzó különféle javaslatok (Montánunió, Európai Védelmi Közösség, Nyugat-európai Unió) közös mozzanata volt, hogy a hidegháborús Nyugat-Európa gazdasági és katonai potenciáljának megerősítésén kívül az NSZK gazdasági és katonai erejét multilaterális keretbe ágyazzák és ily módon ellenőrizzék.9 Sajátos módon az NSZK kül- és biztonságpolitikáját megalapozó, 1955-ben ratifikált párizsi szerződések a szuverenitási jogok biztosítása mellett azok egyidejű korlátozását is tartalmazzák. A három nyugati nagyhatalom - közöttük Francia- ország - különleges jogokat és felelősséget nyert „Berlint és Németországot, mint egészet illetően”.10 A nyugat-európai integrációnak az NSZK ellenőrzésén kívül Franciaország számára más funkciói is voltak. A gyarmatbirodalom összeomlásával az 1960-as évek elejére a francia világpolitikai szerepvállalás addigi alapjai eltűntek, és 2. grandeur megőrzéséhez, a bármi áron is biztosítandó függetlenséghez más támasztékokat kellett keresni. De Gaulle óta a legfontosabb támaszték Nyugat-Európa lett, amelyet a tábornok és utódai ugyan különbözőképpen, de lényegében azonos céllal igyekeznek olyan világpolitikai tényezővé tenni, amelynek befolyásolásával, irányításával a francia kezdeményezések végrehajthatók, s a francia pozíciók védhetők maradnak. A hatvanas évek elejétől a francia Európa-politikát az a törekvés hatja át, hogy Franciaország közvetítsen a két világrendszer között, és ez a célkitűzés határozza meg a szükséges eszközök megszerzésének igényét is: az önálló atomütőerő megteremtését és fenntartását, a francia függetlenség ismételt kinyilvánítását, a nagyhatalmi célokat alátámasztani hivatott presztízstervek megvalósítását, a nemzet- gazdaság állami eszközökkel való megerősítését, s nem utolsósorban az EK-nak mint a francia politika meghosszabbításának a kezelését. E gaulle-ista stratégia fogalmazta meg, hogy Franciaország tartsa fenn kiváltságos közvetítő funkcióját a német kérdésben és az enyhülési politikában, és hogy a nyugat-európai-atlanti kapcsolatokban törekedjék a legmesszebbmenőkig érvényesíteni az európai külön- érdekeket. A tábornok által javasolt független „európaiság” stratégiája azonban 68
