Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1982 (9. évfolyam)
1982 / 1. szám - Gazdag Ferenc - Kiss J. László: A francia-nyugatnémet kapcsolatok alakulása a hetvenes években
nyegeti. A francia politikai gondolkodásban (pártállástól függetlenül) állandóan visszatérő elemként fogalmazódik meg a „Rapallo-politi kától” és az NSZK „oszt- rákosításától” való félelem.4 Az összeurópai méretű Ostpolitik „veszélyeire” nem csupán de Gaulle és Pompidou fordított különös figyelmet, hanem - bizonyos hangsúlyeltolódásokkal - Giscard d’Estaing is. Ebben az összefüggésben értékelhetők Franciaországnak a többi nyugati hatalomhoz képest viszonylag aktív „ellenpontozó” lépései az NDK irányában, valamint a két német állam és Nyugat- Berlin status ^//ójának fenntartásában. A német kérdés mint alapprobléma - akár nyílt, akár burkolt formában - a második világháború befejezése óta konstans tényező maradt a francia Európa-politikában. Franciaország mindig arra törekedett, hogy az NSZK-val szemben az ellensúly-politika eszközrendszerét fenntartsa. A hatvanas évek elején az NSZK gazdasági potenciálját de Gaulle sokirányú bilaterális enyhülési politikája, Franciaország politikai és diplomáciai súlya könnyedén ellensúlyozta. Egy évtizeddel később, Anglia közös piaci felvételének jóváhagyásában, majd néhány évvel később az EK „latin elemű”, déli kibővülésének francia elfogadásában többek között az a félreismerhetetlen francia szándék is munkált, hogy az NSZK időközben megnövekedett politikai és gazdasági mozgásszabadságát ellensúlyozzák, és lehetőség szerint multilaterális keretekben tartsák.5 Nem véletlen, hogy az EK fejlesztésének átmeneti stagnálásával az NSZK „strukturális dominanciájáról” és a „Nyu- gat-Európa periferizálásáról” szóló elméletek, valamint az NSZK nyugat-európai „hegemóniájával” és „atlanti helytartó” szerepével kapcsolatos aggodalmak éppen Franciaországban váltak számottevő politikai tényezővé. Az NSZK ellenőrzésének nyílt és rejtett formái mögött egyrészt Franciaországnak az a törekvése rejlik, hogy az „európai tömbtelenedés” és a „német újraegyesítés” lehetséges történelmi folyamata europaizált formában, ellenőrzött multilaterális keretek között és az egyensúlyi viszonyok veszélyes felborulása nélkül menjen végbe. Másrészt pedig, hogy a nyugat-európai francia vezető szerep gazdasági alapjának megteremtéséig - vagyis amíg a francia gazdaság utoléri a nyugatnémetet - az NSZK felügyelete a nyugat-európai vezetés szükségszerű megosztásának formájában biztosítható legyen. A német kérdésről folytatott vita újbóli fellángolása az 1970-es évek végén Franciaországban arra utalt, hogy mindazok a tényezők, amelyek eddig a német kérdés klasszikus összetevőit alkották, nemcsak megmaradtak, hanem új elemekkel tovább bővültek. Az 1979-es Európa Parlament-i választásokat megelőző kampány során az NSZK gazdasági túlsúlya legalább olyan komoly érvként szerepelt a francia vitákban, mint az újraegyesítés lehetőségéből fakadó következmények.6 Ezenkívül a német kérdés a nemzetközi erőviszonyok átrendeződése következtében - mindenekelőtt a Nyugat-Európa számára megnövekedett cselekvési lehetőségekben - új dimenziókat is nyer. Történelmi tény, hogy az NSZK geo- stratégiai és politikai helyzete a nemzetközi kapcsolatok rendszerében egy „többváltozós polarizáló” tényező. Pierre Hassner közel állhat az igazsághoz, amikor 66
